Ahogy mi megéltük: „Vigasztalhatatlan voltam, órákon át sírtam”

Ott álltam a tévé előtt és nem hittem el, hogy ezt megnyerték! Bosszankodtam: nem elég, hogy az osztálytársam a kérésem ellenére matekóra előtt elárulta, hogy a magyar női kézilabda-válogatott legyőzte az osztrákokat a sydneyi olimpia negyeddöntőjében, de még át is vert?! Harminc másodperccel a vége előtt még az osztrákok mentek eggyel, és ők támadtak…

Nincs az az isten, hogy innen nyertek!

Fridrikas lezárhatta volna, de Farkas Andi védett! „Na, nee, ilyen nincs, Farkas Ági ellen fújnak?” – itt már a szívroham kerülgetett, pedig állítólag nyertek… De mégis hogy? „Nyugi, Strasst állították ki, van tizenöt másodperc, és hét a négy ellen támadunk” – mondtam magamnak, majd mintha valós időben néztem volna, úgy üvöltöttem Radulovics egyenlítő góljánál.

„Te jó ég, mit csinálunk, miért nem rohanunk vissza? Dzsandzsagava, gól! Nem, ezt nem nyerhettük meg!” – ráztam a fejem még mindig hitetlenkedve. De nem adták meg! És valóban, tényleg igaz volt, a hosszabbításban a lányok legyőzték az osztrákokat!

Akkoriban a videómagnó nonstop ügyeletben volt otthon, miközben én az iskolapadban ültem, hiszen a 2000-es sydneyi olimpiát szeptemberben rendezték. Ráadásul, a versenyek többnyire a reggeli órákban, délelőtt zajlottak… Mondjuk, azt a mai napig nem értem, miért voltam olyan rendes tanuló, hogy az osztrákok elleni meccs másnapján bementem a suliba, s kihagytam annak a lehetőségét, hogy élőben nézzem a norvégok elleni elődöntőt.

Azaz, csak félig-meddig kellett erről lemondanom, mert pénteken az utolsó óránk német volt, egy olyan teremben, ahová tévé is fel volt szerelve. Nem kellett sokat győzködnünk a tanár urat, hogy ezúttal hagyjuk a német könyvet a táskában, és kapcsoljuk be a tévét. Az óra azonban csak 45 percig tartott, így miután kicsengettek, a walkmanem rádióján folytattam a meccs követését. Az azonban jelet vesztett az iskola folyosóján, s a hajrá kezdetén, Pádár Ildi valamelyik góljánál a Kossuth vagy a Petőfi Rádió egyszerűen eltűnt az éterben.

Megjegyzem, ekkor még mobiltelefonom sem volt, de ha lett is volna, mire megyek vele? Az alapfunkción kívül legfeljebb SMS-ezésre lehetett volna használni. De munkaidőben ki ült otthon a tévé előtt? Amiatt azonban egy percig sem izgultam, hogy a kézis lányok ezt a meccset nem nyerték meg. Annyira tökéletes volt a játék, hogy azóta annyira sohasem!

Nem emlékszem, hogy a vasárnapi döntőig hányszor nézhettem vissza a norvégok elleni varázslatot, de ismerve magam, szombaton biztosan nem hagytam pihenni a videomagnót. Azt sem tudom felidézni, hogy mennyire kellett korán kelni azon a vasárnapon, de akkor annyira könnyednek tűnt az amúgy számomra lehetetlen korán kelés… Naná! Kajak-kenu döntőkkel indult a nap, aztán a férfi vízilabda-válogatott, majd a szívemnek legkedvesebb női kézilabda-válogatott játszott az olimpiai bajnoki címért!

Olyan boldog voltam, hogy Kásás Tamásék megnyerték, s minden remekül alakult a kézilabdacsarnokban is. „Hát lehet még egy olyan tökéletes meccset játszani, mint a norvégok ellen?” – fülig ért a szám, miközben hangosan szurkoltam a lányoknak. Lőwy Dóra cunderből lőtt gólt, aztán Radulovics Bojana kiváló passza után Balogh Bea vette el a dánok maradék életkedvét – 18 és fél perccel a vége előtt már hattal vezettünk!

Hogy mi történt ezután? Nem tudom…Lehet, ha az elmúlt majdnem húsz évben egyszer is visszanéztem volna az utolsó tizenhárom percet, akkor kapok rá választ. De igazából nem érdekel. Elvesztették. Vigasztalhatatlanok voltak, s velük együtt én is.

Órákon át sírtam. S mire sikerült megnyugodni, megláttam a dobogóra könnyek között felálló Kökény Beát. És nálam is ismét eltörött a mécses…

KORÁBBI ÍRÁSAINK

Kun Zoltán: Fradi–Ajax ezerötért – életre szóló élmény

Smahulya Ádám:Ilyen volt Ronaldinho szabadrúgásgólja Emma néni portáján

Malonyai Péter: Telexsokk Havannában – nem megyünk az 1984-es olimpiára

Ritz Balázs:„A román szurkolók, amit tudtak, közénk hajítottak”

Marosi Gergely: „Brazil szurkolók ezrei ülnek. Mint a zombik”

Ballai Attila: Vb-szereplést ért az osztrákverés 35 éve

Szűcs Miklós:„A lelátó még percekkel később is a veszteseket ünnepelte”

Kocsmár-Tóth István:„Szalaaaiiii! Nem kapok levegőt! Kit érdekel! Szalaaaaiiii!”

Szeli Mátyás:„Attól féltem, hogy rám esik egy világsztár”

L. Pap István:„Olimpiai arany valahol a Bakonyban”

Somogyi Zsolt:„Senki sem mondta, hogy a futballbarátság ilyen fájdalmat okozhat"

Őri B. Péter:„Felkaptam a széket, és szinte önkívületi állapotban üvöltöttem”

Nagy Zsolt:„Akkorát csaptam az asztalra, hogy kiborult a paprikás krumpli”

Ilku Miklós:„Az asztalon táncoltak, és azt énekelték, összetörünk mindent”

Tóth Anita:„Életemben először elpityeregtem magam”

Thury Gábor:Amikor egy újpesti is a Fradiért szorított

Csillag Péter:„Érzem a pillanat súlyát” – mondta Iniesta a Nemzeti Sportnak

Bodnár Zalán: Könnyes búcsú Tottitól Rómában

Huber Tamás:„Mi a fenét ér egy sportoló aláírása? Egy gyereknek rengeteget!”

Voleszák Gábor:„Nemcsak a csapat égett, hanem a zománcozott lábas füle is”

Somlóvári Dávid:„Szlovák–magyar: valami nagyon elpattant bennem”