Boldogságunk napjai – Ballai Attila publicisztikája

KÉT MECCS, EGY PONT. Ez labdarúgó-válogatottunk eddigi világbajnoki selejtezős mérlege. A sorozatot felvezető, múlt heti publicisztikámban minden eshetőségre kitérve az egy pontra ezt írtam: ha Dublinban csípjük el, megőrzi az esélyt a második helyre, de majdnem ellehetetleníti az elsőt. Utóbb hozzátehetjük, mivel a portugálok 5–0-ra nyertek Jerevánban, az örmények pedig 2–1-re verték meg az íreket, e két eredmény tovább erősíti a fenti latolgatást. Azaz, a második hely még „kinéz”, és onnan nagyot dobbantva is ki lehet jutni a világbajnokságra, negyven hosszú esztendő után először. Ha sikerülne, az a magyar futballbarátok több generációjának, az „U50”-eseknek merőben új, rendkívüli élményt jelentene. Nekem elhihetik. A legutóbbi ilyen alkalomkor, mondhatom, beteljesüléskor, azon a bizonyos előző nagy napon, 1985. április 17-én ott voltam Bécsben, ahol 3–0-ra lehengereltük az osztrákokat, és az addig külföldön valaha járt legnagyobb magyar szurkolótábor, hatezer (öröm)ittas drukker üvöltötte a Hanappi-stadionban, majd a császárváros utcáin és kocsmáiban egész éjszaka, hogy Mexikó, Mexikó!

Ha meg kellene jelölnöm, mely napon adta nekem a magyar sport a legnagyobb örömöt, ez lenne az egyik dobogós. A másik 2016. június 14., negyvennégy évi várakozás, böjt, 1972 után az első Eb-meccsünk, Bordeaux-ban, ugyancsak az osztrákok ellen, ezúttal 2–0-s diadallal. A közelgő huszonötödik évforduló miatt egyre gyakrabban felvillan bennem 2000. október 1., a sydney-i olimpia záró vasárnapja is, három magyar kajak-kenu arannyal és a pólósok mennybemenetele; ha azon a délutánon nem veszítik el hatgólos előnyről a kézilabdás lányok a dánokkal szembeni finálét, minden bizonnyal azt jelölném meg. Így holtversenyt hirdetek.

Máris holtverseny, azaz a bőség zavara. Pedig ez még csak az én élmény- és emlékanyagom. De mire jutna a kollektív magyar sportmemória? Vajon melyik a valaha megélt legboldogabb nap, amelyet a magyar sport szerzett az akkor élő, aktuális nemzedéknek, sportbarátoknak? Annyira izgalmas a kérdés, hogy nem szabad a felvetés szintjén hagyni, meg kell keresni rá a választ. Szándékaim és reményeim szerint meg is tesszük, a közeli jövőben, a Nemzeti Sportban és a Nemzeti Sportrádióban. Már látom is magam előtt, amint a londoni 6:3 évfordulóján, a magyar labdarúgás napján, november 25-én útjára indítjuk ezt a különleges „véleménykutató” játékot, és mondjuk karácsonykor kihirdetjük, melyik volt a legboldogabb napunk.

Így, együtt, mindannyiunknak. Az országnak, a nemzetnek. Amikor kéz a kézben álltunk. Amikor együtt tudtunk örülni. És csendesen könnyeztünk vagy hangosan üvöltöttünk. Nem feltétlenül mi, hanem az elődeink.

Szögezzük le, fontos szempont, hogy nem a mából visszatekintve ítélnénk, hanem az adott korban élők visszaemlékezései, sajtója, egyéb források alapján. Mostani ésszel például hiába gondolnánk, hogy első olimpiai bajnoki címünk napja is esélyes jelölt – nem az. Hajós Alfréd 1896-os, athéni kettős győzelmének legfeljebb néhány tucat, na jó, néhány száz ember örült, de annak – a még ezüstből készült – aranyéremnek a későbbi, korszakos jelentőségét ők sem tudták felmérni. Mert nem is lehetett. Jellemző adalék, hogy miután az ifjú diák visszatért a műszaki egyetemre, ott bizonyos Ilosvay professzor ezzal fogadta: „Csak léha emberek sportolnak, amikor tanulniok kellene.”

A második világháború előttről valószínűleg egyetlen sportünnep, a berlini olimpia vált nemzeti szintű közösségi élménnyé – tíz elsőségünkkel és az éremtáblán elfoglalt harmadik helyünkkel sportnagyhatalommá emelkedtünk, ekkor tudósított először élőben a helyszínről a rádió, és így hallgathatta jelen időben a fél ország Pluhár Istvánt. A sport addigra ráadásul kilépett a korábbi „úri hóbort”, a kevesek kiváltsága szerepből. Ha pedig – híven az alapötlethez –, egyetlen napot ki kellene emelnünk, az 1936. augusztus 9. lenne, amikor Csik Ferenc (100 méteres gyorsúszás), Csák Ibolya (magasugrás) és Lőrincz Márton (birkózás) révén néhány órán belül három olimpiai bajnokságot nyertünk.

Az 1938-as labdarúgó-vb viszont, dacára annak, hogy csapatunk finálét vívhatott, sokkal kevésbé mozgatta meg az itthoni közönséget. A döntő napja azért nem, mert 4:2-re kikaptunk az olaszoktól. Az elődöntő pedig, akármilyen furcsán hangzik, nem volt igazi inger, siker. Hiszen a svédeket intéztük el 5:1-re, akik egyetlen, 8:0-s győzelemmel landoltak a legjobb négyben, ugyanis az első fordulóból az Anschluss eltüntette kisorsolt ellenfelüket, Ausztriát, a másodikra pedig megkapták a műkedvelő kubaiakat. Az ő leiskolázásuk nálunk a „még szép” kategória volt.

A második világháború utáni éra lényegesen több választási lehetőséget kínál, két kategóriára ­összpontosulva: labdarúgás és olimpia. Ha előbbi, akkor az Aranycsapat hőstettei közül elsőként a londoni 6:3, valamint az 1954-es vb negyed- és/vagy elődöntője, két tündökletes 4:2 az előző vb első két helyezettje, Brazília, majd Uruguay ellen. A későbbi időkből az 1966-os magyar–brazil, amelyet már közvetített a televízió, így arról végre nemcsak olvashatott, beszélhetett vagy hallgathatott, hanem látványként élvezhette a nép. Az 1970-es és 1974-es vb-ről „igazolatlanul”, össznemzeti sokkot kiváltva hiányzott együttesünk, ezért is lehetett oly édes tizenkét év után a kvalifikáció. Kérdés azonban, hogy melyik fázisa: a szovjetek feletti 2–1, ami persze a „ruszkik” legyőzése kiváltotta elégtétel mellett önmagában még csak a reményt jelentette, vagy Bolívia 6–0-s letarolása, ami a bizonyosságot. Szóba jöhet még a Mezey-csapat valamelyik 3–0-ja, a fentebb már idézett bécsi vagy 1986 tavaszán a brazilok elleni, itthoni. Aztán nagyon hosszú szünet, és 2016, amire már ugyancsak utaltunk. Amikor a hamu alatt évtizedeken át izzó parázs nyílt lángra lobbant, és talán sohasem látott képek elevenedtek meg a pesti utcákon, megállított villamosokkal, azok tetején táncoló emberekkel.

Az olimpiák történetéből merítve magától értetődően bukkan fel 1952 „aranyvasárnapja”, a kilenc közül egyik-másik – akár hat-hét – vízipólós elsőség, Balczó András futása, Egerszegi Krisztina úszása, és talán nem csak nekem 2000. október 1., azzal az egyetlen, kézilabdás hibaponttal.

Eddig hát meg is volnánk. Csakhogy az igazi izgalmak még ezután következnének, ha a „legboldogabb nap” témakörét nem szorítanánk be a sport keretei közé, hanem kitágítanánk a közélet minden területére. Nyilvánvalóan kizárólag huszadik századi vagy későbbi események jöhetnének szóba, mert történhetett bármi, a tömegkommunikációnak, az információáramlásnak olyan fokon kellett állnia, hogy arról mindenki értesüljön. Így aztán a pozsonyi csata 907-ből, az államalapítás, Nándorfehérvár 1456-ból, a karlócai békével a török végérvényessé vált kiűzése, de még 1848. március 15. is kiesik. Ugyanis mindegyiknek napokkal, hetekkel később futott körbe a híre, és akkor sem ért el tömegekhez. Teljes tiszteletem mellett, a bántás legcsekélyebb szándéka nélkül súgom, hogy a realitás talaján állva korszakos és nemzetközi szintű tudományos, művészeti, irodalmi, zenei sikereink, eredményeink is szűkebb körben keltettek eufóriát, mint a sport. Nem magyar sajátosság vagy „korlátoltság” ez, A berni csoda (Das Wunder von Bern) című film rendezője, Sönke Wortmann is határozottan állította, hogy a második világháború után két olyan nap volt a német történelemben, amelyet felidézve minden kortárs emlékszik rá, hol volt, mit csinált: az 1954-es labdarúgó vb-döntő és a berlini fal leomlásának napja.

Sport és közélet. Meg sem merem tippelni, hogy a tízes örökrangsorban melyiknek mennyi kvóta jutna, illetve maradna-e egyáltalán más területnek is hely. Szerencsére azonban nem is kell erre vállalkoznom, reményem szerint hamarosan sokkal szélesebb minta alapján hirdethetünk végeredményt.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!