Mesterként köszön el az angol inas – Moncz Attila publicisztikája

AKINEK ÉLÉNKEN ÉL AZ EMLÉKEZETÉBEN a Svájc elleni, 2017-es vagy az Izlanddal szembeni, 2020-as válogatott mérkőzés, alighanem vet rám egy-két követ, amikor azt írom: Gulácsi Péter a magyar labdarúgás történetének valaha volt egyik legjobb kapusa, sőt, nálam az első háromban a helye. Önmagában jelzésértékű, hogy Király Gábor (108 mérkőzés) és Grosics Gyula (86) mögött a poszt szereplési örökrangsorában bronzérmes a maga 58 válogatottságával, ám az, hogy több mint egy évtizede – kisebb, elsősorban sérülések miatti megszakításokkal – egy Európában is magasan jegyzett klubcsapat első számú kapusa, mindent elmond a képességeiről. Már csak ezért is érdemes szomorúan ízlelgetni a szavakat: a jövőben nem láthatjuk őt nemzetek közötti találkozókon címeres mezben.

A három Európa-bajnoki részvétel, illetve a 2021-es és 2024-es tornán (2016-ban még tartalék volt Király mögött) neki kezdőként jutó hat mérkőzés vagy éppen a „nullázó” angol- és németverés dacára azt gondolom, itthon talán sohasem került arra a polcra, ahova szerintem érdemei alapján kerülnie kellett volna. Ebben benne van, hogy a felnőtt magyar versenyrendszerben konkrétan nem vett részt, hogy tétmérkőzésen a neve mögött nem szerepelt zárójelben a világon vagy idehaza kiemelkedően népszerű együttes, de az is, hogy egy-egy állásfoglalását nem mindenki nézte azonos szemmel világunkban. Pedig az ő esetében is felsejlett a lehetőség, hogy világszerte populáris együttesben védjen, de miután már 17 évesen elvitte a Liverpool, Pepe Reina mögül nem tudott előlépni. Lett volna rá lehetősége? Ma már talán mindegy is. Több mint ötven tétmeccsen ült a kispadon a Liverpoolnál, ebből a szempontból balszerencse, hogy amikor Reina és a brazil Doni néhány napon belül piros lapot kapott és eltiltás miatt nem szerepelhetett, ő éppen a Hull Cityben szerepelt kölcsönben. Visszarendelték, ám az Everton elleni FA-kupa-elődöntőn inkább a szem előtt lévő Brad Jones kapott bizalmat, neki pedig a Wembley kispadja jutott. Magunk között szólva: akad azért annál kényelmetlenebb ülőalkalmatosság is ezen a világon…

Ő azonban védeni akart, nem esett a sokakat örökre fogva tartó „nagy név” csapdájába, és 2013-ban a Liverpoolt elhagyva máig tartó frigyre lépett a Red Bull-hálózattal. Kétéves, két-két bajnoki címmel, illetve kupagyőzelemmel záruló salzburgi időszak után jött a máig tartó lipcsei korszak. Ott lett az, aki ma is, a világ egyik legjobb kapusa. A félreértések elkerülése végett, ezt nem mi mondjuk, hanem hajdani liverpooli kapusedzője, Xavi Valero, aki szerint nincs olyan csapat, ahol ne állta volna meg a helyét. „A játékintelligenciáján kívül a helyezkedése és a játékolvasási képessége teszi őt különlegessé. Nagyon kiegyensúlyozott. Kevés hibát követ el, megbízható, jelenléte nyugtatóan hat a védőkre. Nehéz elképzelni róla, hogy rossz döntést hozzon. Edwin van der Sarhoz, Petr Cechhez és Samir Handanovichoz hasonlít: a pályán és azon kívül is megbízható” – jellemezte Valero.

Lehetett volna belőle még ennél is több? Ezt Budapestről, íróasztal mellől nem lehet megmondani. De a Red Bull edzőközpontjából sem. Ha azt nézzük, hogy Angliában „bújtatták”, akkor talán. Ha viszont azt, hogy élete első felnőtt-tétmeccsét a Hereford­ban vívta az angol harmadosztályban (a Cheltenham elleni találkozón sérülés miatt mindkét középhátvédje, majd pedig az egyikük cseréje is kidőlt, ő meg „ezerkezűként” győzelemhez segítette a csapatot), akkor ilyen pályaívről talán álmodni sem mert.

Ha visszagondolok 2009-re, jó kis dilemma lenne, hogy Gulácsi Péter állt messzebb egy Bajnokok Ligája-elődöntős gárda kapujától vagy a magyar válogatott az 1986 utáni első nagy tornán való részvételétől. Aztán minden összejött – neki és a nemzeti tizenegynek is. Közösen is. A válogatott buktatóit ismerjük, Gulácsiéit talán kevésbé. Többek között, semmiség, egy keresztszalag-szakadás (és az azzal járó 345 napos pihenő), valamint három agyrázkódás próbálta meg útját állni – még szerencse, hogy a kapuban ő nagyobb hatásfokkal állta a labdák útját. Azt meg hagyjuk is, hogy Lipcsében ideig-óráig helyette Fabio Coltortiban, Josep Martínezben, Yvon Mvogóban, Jannis Blaswichban és legutóbb Maarten Vandevoortban vélték látni az új kapusfejedelmet. Aztán mindig elő kellett venni a régi seprűt, aki sohasem okozott csalódást. A 2024–2025-ös, elképesztően labilis RB Leipzignek ő volt az egyetlen stabil pontja, a kapott gól nélküli bajnokik (14) és a védések (109) terén is éllovas volt a Bundesligában, nem csoda, hogy médiumok (Kicker, The Athletic) és adatelemző portálok (így például a WhoScored) is vele kezdték az idény álomcsapatának felsorolását.

Ugyanakkor meggyőződésem, a mögöttünk hagyott évad néhány lipcsei eseménye biztosan kellett ahhoz, hogy meghozza a válogatott szempontjából sorsfordító döntését. A kora még nem is lenne olyan nagy akadály, hiszen 35 éves, a tavalyi Eb-re 11 olyan kapust is beneveztek, aki nála idősebb. És természetesen az „út végén” ott van Dino Zoff egyedülálló példája, az 1982-ben 40 évesen nyert világbajnoki címe. Csak Papa Dinónak nem kellett úgy rádöbbennie a sebezhetőségre, mint Gulácsinak, legkésőbb akkor, midőn a Kiel ellen bajnokin ütközött David Zeccel. Azért valakinek a harmincas évei közepén, immár kétgyermekes családapaként más agyrázkódást szenvednie és más végigjárnia a német szövetség ezzel kapcsolatos protokollját, mint egy évtizeddel ezelőtt. De hogy több jusson a bajból: az ősszel így-úgy a bajnoki címről beszélő „bikák” a tavasszal még az európai kupaszereplésről is lemaradtak, ami a 2016–2017-es idény óta nem fordult elő velük. Akkor voltak abszolút újoncok a német felsőházban.

A test és az idő szavát pedig könnyebben meghallja egy otthonról hozott intelligenciával (egyetemi tanár szülők, orvosként, illetve kémikusként végzett testvérek) igencsak megáldott játékos. Már a Marco Rossitól és a közönségtől az ősszel kért idő is jelzésértékű volt. Ám hangzatos kijelentést „menet közben” nem várhattunk tőle. Sohasem tett ilyet. Talán ezért is volt szava minden öltözőben, hiszen ha megszólalt, annak tartalma is volt. Sohasem követelt magának játékperceket („Mondhatnám, hogy ezt vagy azt a meccset is akarom és kész. De ez a nagy egész szempontjából nem lenne helyes hozzáállás. És én nem is ilyen vagyok” – jegyezte meg egyszer a lipcsei „váltógazdálkodás” – a Német Kupa általában a második számú kapusnak jutott – kapcsán), csak kivárta a sorát, aztán ha jött a lehetőség, teljesített. Olyanra nem is emlékszem, hogy tartósan gyenge teljesítmény miatt tették volna ki a kapuból. Ebből a szempontból, a mérkőzések mennyisége miatt, a klubcsapat mérvadóbb, mint a válogatott, így rögzítsük: a keresztszalag-szakadása miatti időszakot leszámítva az RB Leipzignél minden egyes élvonalbeli idényben legalább harminc bajnoki jutott neki. Nem a sarki kispályás bajnokságban és nem egy találomra összehordott együttesben. Hanem a Bundesligában, a vele hetediknél rosszabb helyen egyszer sem záró, viszont ötször is dobogós Lipcsében.

Áprilisban egy német lapinterjúban azt mondta, kellően intelligens ahhoz, hogy felmérje a helyzetet. Ő akkor csak a klubjára célzott, ám gyanítom, már a válogatottra is gondolt. Hiába látjuk most minden idők legjobb Gulácsi Péterét (nem én mondom, a Kicker írta), be kellett látnia, neki nincs olyan szuperhősteste, mint például Cristiano Ronaldónak. Hiába küzd, az idővel ő nem veheti fel a harcot. De talán nem is akarta. És nem is kellett. Ez így volt rendjén. Csak megköszönni tudjuk neki az elmúlt évtizedet. És bizakodjunk abban, a magyar labdarúgásnak megadatik, hogy a javára fordítsa a benne rejlő tudást és intelligenciát.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!