Az örök játékos – nekrológ Szőke Istvánról

Néhány hónapon belül másodszor zokog bele a telefonba egy asszony, egy futballistafeleség, és másodszor kapom magam azon, hogy a letaglózó döbbenet első pillanatai után máris magamat sajnálom azért, amit veszítettem. Márciusban Raduly Józsi bácsi ment el, most Szőke Pista. Akit képtelenség volt bácsizni, pedig februárban töltötte be a hetvenötöt. Csakhogy megőrizte gyermeki lelkét, megmaradt örök játékosnak. Akkor is, amikor 70 évesen a népligeti öregfiúktornán győztes gólt rúgott, és örömében szökdécselni kezdett. Akkor is, amikor 1997 őszén, a jugoszlávoktól elszenvedett iszonyatos, 7–1-es vb-selejtezős vereség után letámolyogtunk hozzá, a Volán Klubba, csak tőle remélve némi vigaszt, és azonnal meg is kaptuk, hiszen ezzel fogadott: jaj, ne is mondjátok, ezek a jugók, mindig csak a baj volt velük, egyszer mi is döntetlent játszottunk Belgrádban, hát óriási cirkusz lett belőle. Akkor is, amikor a vele együtt legendává nemesült „Volánban” házigazda-showmanként elszórakozgatott az először betévedt, óvatlan vendéggel; az illető a desszertek iránt érdeklődött, Pista azt sóhajtotta, ma sajnos csak a búrkifli és a csörögefánk között lehet választani, amazok latolgatni kezdték, akkor melyik legyen, mi pedig kis híján beestünk az asztalunk alá, mert tudtuk, hogy az egyetlen édesség itt a mokkacukor. A 75. születésnapját is elviccelte. Olyan természetességgel bohóckodott saját magával és barátaival, mint annak idején kapusok, balhátvédek tömegével. Utóbbiak között állítása szerint akadt olyan, aki a szünetben cserét kért, mert szédült.

Szöszi valóban szédítő volt. Miközben porig vagyok sújtva, és úgy érzem, mintha a „család kedvence” nagybácsikámat veszítettem volna el, kizárólag mosolyt fakasztó történetek, emlékek villannak be róla. Mert ő maga volt a derű. Kis srácként a földre szállt Futballistent láttam benne, felnőttként az egyik legjobb embert, akit valaha megismerhettem. Sokan leírják, elmondják majd, hogy pótolhatatlan veszteség érte a magyar labdarúgást és a Ferencvárost, de ez minden elhunyt esetében elhangzik, és igaz is, legalábbis a szeretteire. Szőke Pista szeretteinek száma azonban százezrekben mérhető, és bennük most valóban pótolhatatlan űr tátong. Mert mindannyian pontosan tudjuk és érezzük, hogy ilyen futballisták és emberek, mint Pista vagy a februárban eltávozott Fenyvesi Máté, a világverő Fradi-csatársor két szélsője, manapság már nem születnek. Ez más kor. Ezért meg sem kell fogadnunk, hogy Szőke Istvánt soha nem feledjük el, ez olyan természetes, mint az, hogy felkel a nap.

Emlékét szívek őrzik, nem szavak.