Mandoki útja Budapestre a Bayernnel – Hosszú Kávé Leslie Mandokival
– Szerda este nagy meccset nyert meg a Bayern München a Real Madrid ellen. Biztos volt benne, hogy folytathatják a bajorok az útjukat Budapest felé?
– A bajor miniszterelnök barátommal voltunk a meccsen szerda este, és sok barátommal együtt ünnepeltük a sikert. De kezdjük az elején: gyerekként költő vagy festőművész szerettem volna lenni, aztán más lett az utam, zenész lettem, 16 éves korom óta zenekarvezető vagyok. A lemezborítóimat, a színpadképeket még mindig én készítem, és a dalszövegeket is én írom, vagyis megtartottam valamit a gyerekkori álomból. A költő, író, festő mindig maga alkot, a zenész viszont szinte állandóan csapatban, mint a focisták. Mindig csodálattal nézem azt a pszichodinamikát, ami egy labdarúgóklubban megmutatkozik. A Bayern ilyen szempontból kiemelkedő. Felemelő és inspiráló érzés látni ezt a mostani együttesen. A vezetőedző, Vincent Kompany pokoli jó tréner, és nemcsak az egyénekből hozza ki a maximumot, hanem a csapatjátékból is.
– Egy zenekar is akkor működik jól, ha az említett pszichodinamika meghatározó a közösségben?
– Ez mindenhol így van, még a legnagyobb vállalatoknál, sőt, akár egy olyan nagy országnál is, mint Németország. Kell a közösségben a szellemiség, az összetartás, az összefogás, hogy a dolgok megfelelően, sikeresen működjenek. A fociban és talán a rockzenében is az a különleges, hogy transzparens mindenkinek. A dinamika a Bayernnél is változó, a játékosok mindig sztárok voltak, különleges képességűek, felkészültek, viszont most meg kell érteni, miért működik minden.
– A labdarúgásba már Magyarországon beleszeretett, még mielőtt Németországba disszidált volna?
– Mivel művésznek készültem, az édesapám azt mondta, hogy a pincében van a helyem gyakorolni, meg a könyvtárban tanulni és nem focizni kint a többiekkel. Aztán világossá vált, hogy nem leszek költő és festőművész sem, hanem zenész, s akkor azt mondta, menjek el vízilabdázni, mert az kemény sportág és az életre nevel. A KSI-ben pólóztam, nem volt tető a Császár uszoda fölött, így a téli mínuszokban is kint edzettünk. Én még mindig négy és fél órás koncerteket játszom szünet nélkül, amelyeken éneklek, dobolok és beszélek is a nóták között, a kondimat pedig annak köszönhetem, hogy vízilabdáztam. Aztán a kommunizmusban nem kaptam útlevelet, így disszidálni kényszerültem, pedig nem akartam elhagyni végleg a hazámat. Huszonkét éves voltam, amikor Németországba érkeztem nyelvtudás nélkül, és fel kellett építenem egy új életet. Ez azzal járt, hogy csak arra jutott időm, ami ezt elősegítette. Itt nem arról volt szó, kinek mi van a pártkönyvében, hanem teljesíteni kellett és megfelelni. Kemény időszak volt, nem fért bele a focimeccsre járás, de szinte semmi más, mint a zene.
– Hogyan került kapcsolatba a Bayern Münchennel?
– Amikor már sikeres voltam, olyan emberekkel dolgozhattam együtt, mint Lionel Richie, Phil Collins vagy Jennifer Rush. Egyszer csak felhívott Wolfgang Porsche: a századik születésnapját ünnepelte az Audi-konszern, és arra kért, hogy írjak az alkalomra egy rockszimfóniát. Nagy megtiszteltetésnek vettem, és azon a gálaesten, amelyen bemutatták, odalépett hozzám a Bayern korábbi sztárja, akkori elnöke, Karl-Heinz Rummenigge, gratulált a szimfóniához, s azt mondta, szeretnék, ha megírnám a klub új himnuszait. Én mondtam neki, hogy nemigen vagyok otthon a labdarúgásban, amin ő eléggé meglepődött. Angela Merkel és a bajor miniszterelnök ült mellettem, elkezdte magyarázni, hogy ez mekkora megtiszteltetés, ne hülyéskedjek már. Tudtam én ezt, és el is fogadtam a felkérést azzal a feltétellel, hogy egy évig a saját módszereim szerint készülhetek, hogy megértsem az egésznek a lelkületét, szellemiségét. Ebben maradtunk, én pedig jártam a stadionokat. No nem a VIP-páholyokat, hanem beültem a szurkolók közé, mert ott lehetett megérteni, mit éreznek, élnek át az emberek, a drukkerek. Aztán a fiammal megírtuk a dalokat, és elérkeztünk arra a pontra, hogy ki kellett találni, ki énekelje őket. Azt mondtam, van autentikus megoldás, hiszen csak a lakóhelyem, a Starnbergi-tó és München környékén nyolcvan szurkolói klub van, és keressünk a drukkerek között amatőr énekeseket. Meghívtam nyolcvan rajongóiklub-vezetőt a stúdiómba, ahol megint csak a Bayern szellemiségéről beszélgettünk, és rajtuk keresztül találtam három fiút, akik hétvégi amatőr zenekarokban énekeltek, ráadásul nagyszerűen. Végül alázattal, tisztelettel, a lehető megmagasabb színvonalon elkészültek a nóták.
– És közben ön is Bayern-drukkerré vált…
– Természetesen. A himnuszok 2012-ben jelentek meg, ráadásul annak az évadnak a végén, 2013-ban mesterhármast ért el a klub, megnyerte a bajnokságot, a Német Kupát és a Bajnokok Ligáját is. Nem szeretek szerénytelen lenni, a sikerhez nincs közünk, de ezek a dalok mentek már a stadionban. Szép, amikor a meccs előtt, a szünetben vagy a lefújás után lejátsszák, de az az igazán elképesztő érzés, amikor a szurkolók elkezdik énekelni a lelátón. Néha még most is könnybe lábad a szemem ilyenkor.
– Ebben az idényben újabb indulót írt Road to Budapest címmel, nem meglepő módon a Bajnokok Ligája májusi döntőjére utalva…
– Nagyon jó barátom Jan-Christian Dreesen, a klub vezérigazgatója, akivel a PSV elleni meccs után beszélgettem. Együtt vacsoráztunk a páholyban, a tányérom alatt volt egy alátét, amelyre az volt írva: „Champions League Final – Road to Budapest.” Mindenki tudja, hogy pesti srác vagyok, és úgy éreztem, ez jó pillanat, hogy csináljunk erre az alkalomra is egy dalt, amikor az én csapatom a szülővárosomban nyeri meg a Bajnokok Ligája döntőjét. „Ott még nem tartunk, még csak a PSV-t vertük meg” – mondta nevetve Jan-Christian, de én tényleg hiszek a csapatban. A teljesítményét látva érzem, megint meglesz a triplázás, és a Bayern megnyer mindent. Nyilván egy sportvezető nem ihat előre a medve bőrére, én viszont egy szurkoló, egy zenész vagyok, aki mindig az álmait üldözi és igyekszik valóra váltani.
– A dal a közösség, az egység erejét, az összetartozást, a csapat és a közönség remek kapcsolatát is hangsúlyozza, és hogy együtt lehet odaérni Budapestre.
– Az életutam, a dalaim sohasem arról szóltak, hogy mi az, ami szétválaszt, mi köztünk a különbség, hanem arról, mi az, ami összeköt. A mi hangunk csak annyira hangos, amennyire a közönségünk szeretete megengedi. Alázattal és tisztelettel állunk közösségünk tagjaihoz, tartozunk nekik azzal, hogy az ő életrealitásukkal foglalkozzanak a dalaink. Róluk, nekik szólnak. Hatalmas megtiszteltetés, hogy a dalainkon keresztül beengednek az életükbe és az ő lelkületük minket inspirál. Ott is hidakat kell építenünk, ahol már a pilléreket is elmosta a viszály és a gyűlölet. A Road to Budapest című dal a közösség építéséről szól leginkább.
– Az is inspirálja önt, hogy májusban házigazdaként is tudná majd kalauzolni a németeket a Bajnokok Ligája döntője előtt és után a szülővárosában?
– Budapest egy csoda. Mindenki állandóan megszállt minket, ránk szólt, belénk kötött. Hol Moszkvából, korábban Bécsből, még korábban Konstantinápolyból próbálták megmondani, hogyan éljük. A magyarság nem olyan, mint egy télikabát, amit az ember tavasszal levesz. Ötven éve nem élek Magyarországon, a kommunisták nem adtak útlevelet, aztán sokáig nem engedtek haza. Hálás vagyok a magyar gyökereimért, a pesti mivoltomért, büszke vagyok, hogy édesapám harcolt 1956-ban az oroszok ellen. A magyar szabadságvágy egyetemes értéke az emberiségnek, ez 1989-ben is megmutatkozott, amikor Európa felszabadulásához jelentősen hozzájárult. Büszke vagyok a hazámra, és amit tudok, azt mindig Magyarországnak fogom adni.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. április 18-i lapszámában jelent meg.)
