Tetszenek ismerni Josimar Diast? – Vincze András publicisztikája

A KÉRDÉSEK KÉRDÉSE: mi lesz veled, futball? Amióta bőrlabdába rúgtak, azóta a világbajnokságok végeztével mindig lehet polemizálni azon, hogy most akkor jó a foci, vagy nem jó a foci. Személyes tapasztalat is van ez ügyben: gyerekfejjel minden lelkesedésünket a vb-nek adtuk, na persze, könnyű dolgunk volt, mert a hetvenes, nyolcvanas években a magyar válogatott ott volt még a tornán, s ha ki is esett a csoportkör befejezésekor, maradtak a külföldi ászok, volt, akinek a hollandok, megint másnak a lengyelek, sőt a peruiak lettek kedvencei, a lényeg, hogy kölyökként már az is fantasztikus élmény volt, hogy a meccsek sodrásában láttunk keresztcsíkos mezt is. Aztán eljött a felnőttkori rajongás időszaka, a „hivatalos” rész, amikor már tudósítóként érkezett a vb-dózis; na akkor és ott már megbicsaklott valami, mert a mindennapos utazás, a helyszíni hercehurcák (bejutás a sajtóközpontba, tolakodás a stadionban, és azért a külföldi kollégák sem mindig voltak azok a filmbéli fess öltönyös szerkesztő urak, kivéve az 1994-es tornán San Francisco vonzáskörzetéből dolgozó Kenny Rogers külsejű olasz Corrierre della Sera-tudósítót, akinél jobb fej újságírót, és segítőkészebb embert a mai napig nem találtam talán a föld hátán), az akkori idők sanyarú kiküldetési kondíciói már erőteljesen rányomták a bélyegét a döntő utáni okoskodásra, ráadásul már nem a példaképkeresős kissrác, hanem a sztármániás, összehasonlítgatós, a néha „mindentisjobbantudok” újságírói attitűd domborodott ki.

S ha már az előbb a kilencvennégyes világbajnokságot említettem: nos, ha akkor nincs az ezeken a hasábokon már legalább százszor megénekelt Puhl Sándor-dicsőség (az ifjabbak kedvéért: a világ legjobb futballbírójaként ő vezette Los Angelesben a vb-döntőt, s teszem ehhez hozzá mindig, hogy hibátlanul), akkor a brazil–olasz meccsről még ma is fintorogva regélné(n)k. Ráadásul ott volt némiképp torzító emléknek a négy évvel korábbi olaszországi torna fináléja, merthogy finoman fogalmazva sem volt a csúcsok csúcsa a német–argentin 1–0, de onnan hazahozhattam azt az élményt, hogy Franz Beckenbauer tündöklő módon idézte még a kispad mellett állva is a legendás idők elegáns, és mégis megalkuvást nem tűrő futballstílusát.

Na, ennyi bevezető után érkeznék meg a jelenbe, egészen a mai napig, vagyis immár két héttel a 2026-os világbajnokság spanyol–argentin döntő lefújása utáni pillanatig – amikor már senki nem beszél arról, hogy mi történt a 104 meccset hozó történelmi tornán. A marketingelemek, persze, még erősek, így például az a részlet is, hogy a vb felfedezettje, Josimar Dias rövid idő leforgása alatt pályafutásának csúcsára ért, köszönhetően néhány tetszetős póz- és többségében természetesen nagyszerű reflexvédésnek. 

Tessék? 

Azt tetszenek kérdezni, hogy pontosan kiről van itt szó ebben a nagy klaviatúracsépelés közben, hogy kicsoda Josimar Dias?

Nos, igen… 

Szóval, ő a zöld-foki-szigeteki kapus, Vozinha. Na, így már nyilván tisztább a kép, és egyben a velejét is megadja ennek a vb-értékelő szösszenetnek, hogy miközben a spanyol Ferran Torres világbajnoki aranyérmet érő góljáról alig hallani már (tizennégy nap távlatából valaki kapásból el tudja-e mondani egyszuszra, hogy milyen passz, beadás, védekezés, be- vagy kipattanó labda előzte meg az év legfontosabb futballista mozzanatát az argentinok elleni meccs 106. percében?), aközben Vozinha szerződtetése mindent vitt és visz mindmáig. Ki ne tudná például, hogy a közösségi térben immár milliók által rajongott kapus szerződése a vb idején lejárt a portugál másodosztályú Deportivo Chaveznél, ám a nyári torna digitális média-őrülete (ezen belül a szinte a rajttól meglévő zöld-foki-szigeteki szimpátia, köszönhetően nagy részben a gólvonal előtt vetődő, felugró, bravúrokat bemutató kapuvédőnek) a mesésnek tűnő Colo-Colo-megállapodásig repítette, hiszen havi tizenöt-tizenhat millió forintnyi valutát kereshet majd. A legendás chilei klub nyilván ugyanazt az üzleti lehetőséget látta, és látja a rutinos „öregben”, mint mondjuk a kapus tervezett leszerződtetése kapcsán sokat emlegetett David Beckham-„frencsájz” Inter Miami, azaz Vozinhával (figyelem, tehát nem Josimar Dias-zal, és teljes név azért is fontos, mert a chilei futballszabályok nem engedik azt, hogy valaki a futballista művésznevét használja a mezen, úgyhogy itt még üzletileg lehet némi pitty-putty…) TikTokon, facebookon, instagramon őrült elérést lehet generálni, némi túlzással mondva, védeni talán nem is kellene már az életben többé… S hogy a népszerűség csúcsra járatása ez esetben mennyire igaz, arra példa, hogy a kapus szmokingban jelent meg a Colo-Colo-fotózkodáson, mondván, e nagy léptékű szerződésnek maximálisan meg kell adni a tiszteletet. Mondhatni, régimódi gondolkodásra vall ez – lásd még: retrófíling –, vagy mindenekfelett a mai világból egyre erőteljesebben hiányzó jólneveltség megnyilvánulása és megtestesítése volt a gesztus, ám a helyzet az, hogy az elegancia, a tisztelet ismét valami őrült számot generált a kibertérben.

Na, most jön az én gondom, bajom, vagyis következik a kérdések kérdése: eközben vajon mi a helyzet Ferran Torres vb-döntőben lőtt góljával?

Az elmúlt negyven év távlatában (ugyebár 1986 óta nincs magyar szereplés a világbajnokságon, így élményügyileg négy évtized távlatában kizárólag idegen, de szimpatikusnak választott válogatottaknak szoríthatok csupán…) ilyen gyenge aranymeccset nem láttam, számomra egészen döbbenetes volt, hogy Lionel Messi mintha fuldokolt volna az őt körülvevő botladozásban és rugdosódásban, és igen, elismerem (sőt, európai futballrajongóként örültem is ennek) a spanyolok remekül, szinte szárnyalva hozták a tőlük megszokott, tizenhatos előtti kézilabdafocit, de az egész vb-döntős meccsnézés-érzés összességében olyan volt, mint amikor valami hülye ötlettől vezérelve mezítláb járkáltunk a fűrészporon…

Mi lesz veled, futball?

A világbajnokság persze megadta a választ, hogy pont ugyanaz lesz (sőt van) a focival, mint ami úgy általában történik az ösztönösségre, tehetségre, tanult képességekre, rafinériára, mentális erőre, győzni akarásra és veszíteni tudásra alapozott szakmákkal, s ha egyetlen kifejezést kellene találni a jövőképére, akkor az lenne, hogy „…és eluralkodik az egyformaság”, amire rátesz egy lapáttal, hogy június 11. és július 19. között szakmányban zajlottak a meccsek, a csoportmeccsek sodrásában szinte emészthetetlen monotóniában. Normális világban, és a klasszikusabb értékeket felvonultató sportolás (futballozás) esetében a Vozinha-bravúr is éppen a helyén lenne, azaz nem jelentene akkora csinnadrattát, hogy egy negyvenesztendős kapus képes nagy védésekre (és itt a pont), ellenben a retinák mögé beégne, hogy a spanyol–argentin vb-döntő 106. percében a következő történt: Pedro Porro a tizenhatos jobb oldaláról jobbal beadott, Nico Williams az öt és felesről visszafejelte a labdát, középen érkezett Ferran Torres és nyolc méterről, ballal a léc alá lőtt.

Amúgy ne legyen kétségünk, hogy Josimar Dias neve sem maradna meg az emlékezetekben – még a roppant karakteres fizimiska, a kiscsapat-státusz és a bravúrvédések ellenére sem. 

A népnek Vozinha kellett!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!