A németek Messiása – Moncz Attila publicisztikája

A Német Labdarúgó-szövetséget (DFB) általában nem olyan kapkodó idegbetegek irányították, mint a Palermónál 15 év alatt 40 edzőt elfogyasztó Maurizio Zamparini, ráadásul sokáig jöttek is az eredmények. A második világháború lezárása és az 1900-as évek vége között mindössze hat szövetségi kapitány szolgálta a német válogatottat, amely abban az időszakban három-három világ- és Európa-bajnoki címet nyert. A kétezres években viszont már csak egy titulus, a 2014-es vb-cím jutott a Nationalelfnek, valamint megannyi keserű búcsú, amelyek közül a legutóbbi, a Paraguay elleni, már a legjobb 32 között elszenvedett vb-kudarc volt. Aligha meglepő módon jön is az új kapitány, a hatodik ebben az intervallumban, hivatalosan augusztus 15-től Jürgen Klopp irányítja a nemzeti tizenegyet.

A DFB–Klopp frigy volt az, amit legalább egy évtizede mindenki előre látott, csak azt nem tudta, mikor következik be. Amikor a szakember 2015-ben elhagyta a Dortmundot, Joachim Löw éppen kapitányi időszaka csúcsán tündökölt. Később az ő, majd Hansi Flick bukásakor a liverpooli munkája miatt volt elérhetetlen. Most, Julian Nagelsmann fejre állásakor viszont már a csillagok is úgy álltak, hogy senki másra nem eshetett a választás. A „köz” is ezt akarta, Klopp is. 

Az már egy sokkal fontosabb kérdés, kinek van nagyobb szüksége a másikra, „Fussball Deutschlandnak” Kloppra vagy Kloppnak a német válogatottra. Ami biztos, a tréner élete álmának minősítette a szövetségi kapitányi munkát, és jelezte, „…a válogatott utáni pályafutás Jürgen Klopp esetében nem létezik. Ideális esetben ez lesz karrierem csúcsa.” Minden állomáshelyéről (a Mainz teszi teljessé a listát) istenként tisztelve, saját elhatározásából távozott, a Dortmunddal és a Liverpoollal minden fontos hazai és nemzetközi trófeát megnyert. De a tökéletes karrierívéhez, valamint a maximális önbecsüléséhez egy hazájával elért siker még hiányzik. Akkor is, ha itt szinte csak veszíthet (legyünk őszinték, a jelenlegi német válogatott egészen biztosan nincs ott akár csak a három legjobb európai válogatott között sem), ha itt – például a Liverpoollal ellentétben – nem kapja meg azt, akire rámutat. (Mert az állampolgárság azért létező és nagy korlát.) A mérleg másik oldalán ugyanis ott van az elképesztő becsvágya, meg annak a lehetősége, hogy az Anfield után odahaza is Messiásként tekintsenek rá. Apró különbség, hogy amíg klubszinten évente lehetett 3-4 trófeát nyerni, a válogatottal kétévente egyet. (A Nemzetek Ligája nálam ebből a szempontból inkább marketingtermék.)

A Dortmundnál a sok megnyerhető sorozat dacára három, a Liverpoolnál pedig négy évet kellett várni az első serlegére, a nemzeti csapathoz pedig összesen – egyelőre – négy évig köti a szerződése. És azért a Nationalelf sincs annál sokkal jobb állapotban, mint amilyenben a „vörösök” voltak az ő 2015-ös érkezésekor. A német labdarúgó-válogatott a 2014-es világbajnoki címe óta jelentős szakmai és identitásbeli válságba sodródott. Azóta megvívott hat nagy tornát, mindössze a 2016-os Eb-n jutott be az elődöntőbe, két vb-n viszont még a csoportkört sem élte túl. A nagy egyéniségei eltűntek, legkésőbb Thomas Müller, Ilkay Gündogan és az „igazi” (az idei csak valami torzó volt Észak-Amerikában a korábbi önmagához képest) Manuel Neuer visszavonulása óta.

Az anno istenített képzési rendszer mára visszaütött, hiszen amíg a német „futószalagról” korábban középpályások kerültek ki és aztán őket formálták át más-más posztokra, addig mára a specialistáké lett a világ. Az például elképesztően szembetűnő, hogy a világnak hajdan Gerd Müllert és Miroslav Klosét adó csapatnak nincs igazi centere. Persze már 2014-ben sem nagyon volt (Mario Götze legalább annyit ért az „aranyos” gárdának, mint az utolsó nagy tornáját futó Miro), de akkor még a játékstílussal sikerült ezt kompenzálni, az idei vb viszont újra elhozta a befejező csatárok aranykorát, elég csak Kylian Mbappéra vagy Erling Haalandra gondolni. Lionel Messi meg külön kaszt. De ha esetleg német futballstílust vagy német mentalitást keresnék a pályán, az sincs. A győzelemért megdöglő, valós tudásukat messze túlteljesítő futballistákat felváltották a kifutók, a csillogás világában szocializálódott, a bennük rejlő talentumot nehezen (se) kihozó divatfik, az eredményességet pedig az eredménytelenség.

Innen indul Klopp, akinek a szakmai tudáson túl az egyik fő fegyvere a kommunikáció, és aki például a szürke eminenciásokból elképesztően sokat tud kihozni. Aligha véletlen, hogy a keze alatt, mondjuk, Neven Szubotics, Kevin Gross­kreutz vagy éppen James Milner a tudását messze meghaladó átlagot nyújtott – folyamatosan. De önmagában kevés, hogy néhány játékosba belebeszéli a klasszis mivoltát, Németországnak, a német futballnak most sokkal inkább rendszerre, rendszerszemléletre van szüksége. Emiatt kért és kapott Klopp gyakorlatilag teljhatalmat. Ami a nagyválogatottnál meghonosodik, azt kell alkalmazni a korosztályos csapatoknál, a képzési rendszerben követni kell az utánpótlásért és a fejlesztésért felelős Hannes Wolf (nála jobban kevesen örültek a mágus kinevezésének, 2009-ben ő vitte a Borussiához, most pedig ő menti meg a vélt kirúgástól) elképzeléseit, illetve minden területen rendnek kell lennie.

„Ma mindenki örült annak, hogy itt vagyok. De nem vagyok biztos benne, hogy ez minden nap így lesz” – mondta beiktatásakor a maga sajátságos stílusában Klopp. Majd még keményebben kijelölte a KER-ben („Klopp Együttműködési Rendszere”) a médiára érvényes határokat. „Amelyik napon már nem akartok engem, csak mondjátok meg, és már megyek is. Végkielégítés nélkül. Ha holnap azt mondjátok, semmit sem érek, elmegyek. De ezt nem egyetlen embernek kell mondania, hanem többeknek. Ha a DFB azt mondja, semmit sem érek, elmegyek. Ha pedig nem viselkedtek tisztességesen, és nem hagyjátok békén a családomat, akkor is elmegyek.”

Különösen az utolsó rész hangsúlyos, hiszen Nagelsmann a válását követő új kapcsolatával (ráadásul egy újságíróval!) folyamatos beszédtémát szolgáltatott, a vb alatt még amiatt is célkeresztbe került, miért utazott együtt az új anyósa is a csapattal. Nem kérdés, semmi keresnivalója ott, de egy nagy torna alatt aligha ennek kellene a címlapon lennie. Emellett Klopp és a DFB tárgyalásai kapcsán is rengeteg félinformáció jelent meg, így az új kapitány most arra kért mindenkit, a gyorsaság helyett a pontosság legyen az első számú cél. Nem lesz könnyű, ismerve a német (és a világszintű…) médiapiac átalakulását, erre már rá is tromfolt a Bild, amely az eseményről „Klopp máris lemondással fenyegetőzik” címmel számolt be…

Nemrég beszélgettem a Kicker egyik szerkesztőjével, hogy adott esetben mennyire zavarja őket, ha valami nem náluk jelenik meg először. Azt a választ kaptam, hogy a Kicker egy mértékadó lap, azon kevés sajtótermék egyike, amely minden kérdésben a hitelesség mellett teszi le a voksát. Csak olyan információ jelenhet meg, amit megbízható forrás, de inkább források alátámasztanak. Ha nem, és emiatt kevesebb a klikkelés, azt inkább „benyelik”. De azt, hogy a lap elveszítse a zsinórmérték szerepét, na, azt nem.

Eközben meg tudjuk, Klopp mindig is média­sztár volt, a viselkedésével is, a mondanivalójával is. Emellett mára kereskedelmi termék, a német labdarúgás első számú reklámarca lett, nagyon kevés olyan piaci szegmenst tudok mondani, amelyben ne népszerűsített volna valamit. Mostantól a német labdarúgás kirakatembere lesz évi hétmillió euróért, sokkal nagyobb felelősséggel. Több mint 83 millió embert kell meggyőznie, hogy az ő terméke a világ (egyik) legjobbja.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!