Leonardo Cuéllar örül, hogy Fekete Árpád és Marik György a gulyást a tacóra cserélte
A mexikói futball jeles alakja Leonardo Cuéllar különleges helyet foglal el az UNAM Pumas történetében. Olimpikon játékosként, válogatottként, később pedig edzőként és sportvezetőként is meghatározó szerepet játszott a klub életében. Futballistaként részese volt a Pumas első nagy sikereinek, később az észak-amerikai profi ligában is szerepelt, majd éveken át a mexikói női labdarúgás egyik meghatározó figurájává vált – napjainkban is a Pumas női együttesének szakmai munkájában vállal vezető szerepet.
Az UNAM edzőközpontjában, a La Canterában volt szerencsénk beszélgetni vele. A 72 éves egykori kiváló szélső lapunknak adott interjújában nem elsősorban saját pályafutásáról beszélt, hanem arról a két magyar edzőről, akik meghatározók voltak a karrierje elején: Fekete Árpádról és Marik Györgyről.
Leonardo Cuéllar számára Fekete Árpád volt az első edző, aki igazán formálta a személyiségét a labdarúgópályán, nem mellesleg ő adta meg neki az esélyt a felnőttek között. A magyar tréner 1974-ben érkezett a Pumashoz, és rövid idő alatt történelmi eredményeket ért el: vezetésével a klub megszerezte első trófeáit, a Mexikói Kupát és a Campeón de Campeonest, azaz a Bajnokok Bajnoka címet. Interjúalanyunk szerint az ő érkezése jelentette a fordulópontot az akkor még felemelkedőfélben lévő klub történetében.
„A fegyelmezettség az első tulajdonsága, ami eszembe jut róla – mondta a Nemzeti Sportnak Leonardo Cuéllar. – Rendkívül szigorú edző volt, aki kemény fizikai munkát követelt meg mindenkitől. Ugyanakkor nagyon világosan meg tudta fogalmazni, mit vár egy játékostól. Nekem például pontosan elmagyarázta a feladataimat a pályán: mikor kell megindulnom a szélen, mikor kell beadnom, mikor kell befelé mozognom és összjátékot keresnem a támadóinkkal. Nemcsak általánosságban beszélt a futballról, hanem konkrét szerepeket osztott mindenkire. Emellett kiválóan felkészített bennünket a rögzített helyzetekre, és nagyon jól elemezte az ellenfeleket. Szerintem óriási szerepe volt abban, hogy a Pumas egy tisztességes csapatból az élvonal egyik legjobb együttesévé vált.”
A játékosok tisztelték, de nem csupán a szigora miatt. Cuéllar szerint Fekete Árpád emberileg is közel állt a csapatához, és sokkal jobban figyelt a futballisták lelkiállapotára, mint azt kívülről sokan gondolták.
„Kívülről kemény embernek tűnt, de nagyon törődött velünk. Emlékszem, a legjobb csatárunk, Cabinho időnként honvággyal küzdött, hiányoztak neki a gyermekei Brazíliából. Egy alkalommal Fekete Árpád megkérdezte tőlem, a szabadnapokon elutazom-e Acapulcóba a családomhoz. Amikor igennel válaszoltam, azt mondta: vigyem magammal Cabinhót is, hogy jól érezze magát és ne legyen egyedül. Ez jól mutatja, milyen ember volt: azzal is foglalkozott, hogy jó hangulat legyen az öltözőben. Keményen megdolgoztatott bennünket, de közben mindig ügyelt arra, hogy a csapat egységes maradjon.”
Az őt jól ismerők szerint Fekete Árpád tökéletesen alkalmazkodott új hazájához. Bár magyar származását mindenki ismerte, Mexikó lett az otthona.
„Azt hiszem, az egyik legfontosabb tulajdonsága az volt, hogy teljesen alkalmazkodott a mexikói kultúrához. Szerette az országot, tisztelte az embereket és a szokásokat, ezért fogadták el olyan gyorsan mindenhol. Sok külföldi edző dolgozott Latin-Amerikában, de nem mindenki tudott ennyire beilleszkedni. Ő és Jorge Marik is úgy viselkedtek, mintha mindig is Mexikóhoz tartoztak volna.”
A stafétát 1976-ban Marik György vette át tőle, aki már erős alapokra épülő együttest örökölt. Leonardo Cuéllar szerint a két magyar szakember munkája szorosan összekapcsolódik, hiszen amit Fekete Árpád elkezdett, azt utódja vitte tovább és teljesítette ki. Az eredmény a klub történetének első bajnoki címe lett az 1976–1977-es évadban.
„Marik valamivel kevesebbet foglalkozott a taktikai részletekkel, mint Fekete Árpád, de rendkívül intelligens edzőnek ismertem meg. Védekező szemléletű volt, megszervezte a hátsó sort, viszont az elöl játszóknak szabadságot adott. Nagyon jól ismerte a bajnokságot és az ellenfeleket, mindig úgy alakította ki a stratégiát, hogy az illeszkedjen a csapat erősségeihez, és kihasználja az ellenfél gyengeségeit. Az ő előnye az volt, hogy nagyszerű együttest kapott, és a pedagógiai érzékének is köszönhetően kiváló hangulatot tudott teremteni körülötte. Jó folytatása volt annak az építkezésnek, amelyet Fekete Árpád elkezdett, és még magasabb szintre emelte a munkát, megadta a szükséges folytonosságot – nem véletlen, hogy vele lettünk bajnokok.”
„Ugyanakkor mindketten hittek a canterarendszerben, a saját nevelésű játékosok fejlesztésében. Ez akkoriban tudatos klubstratégia volt, és ők tökéletesen illeszkedtek ehhez az elképzeléshez. Én magam is ennek a fiatalokra épülő stratégiának voltam a kedvezményezettje. Az egyetemi válogatottból kerültem a Pumashoz, és fiatal szélsőként megkaptam a lehetőséget az első csapatban – huszonnyolc nappal azután léptem először pályára, hogy Münchenben még az olimpián szerepeltem Mexikóval. Ha azokban az években nincs meg ez a bizalom a saját nevelésű labdarúgók iránt, talán az én pályafutásom is egészen másként alakul. Sokat köszönhetek annak a szemléletnek, amelyet Fekete Árpád és Marik György is képviselt. Muszáj megjegyeznem, nélkülük talán sohasem vált volna a Pumas azzá a klubbá, amelyet ma ismerünk. Rengeteget profitáltunk abból, hogy mindketten lecserélték a gulyáslevest a tacóra.”
Marik György neve Leonardo Cuéllar számára egy legendával is összefonódik: a magyar szakember adta meg az első lehetőséget a felnőttcsapatban a későbbi világklasszisnak, Hugo Sáncheznek.
„Hugo hat évvel fiatalabb nálam. A bátyja jó cimborám volt, együtt futballoztunk, de emlékszem, már gyerekként azt hajtogatta, hogy egyszer velünk játszik majd – már kamaszként rendkívül magabiztos volt, és igaza lett. Marik György megadta neki az esélyt, ami nagyon fontos volt. Akkoriban a bajnokság hosszabb volt, az edzők több türelmet kaptak, így egy tehetséges fiatal két-három mérkőzésen keresztül is bizonyíthatott – ez ma már sokkal nehezebb lenne. Csodálatos labdarúgó vált belőle, élmény volt vele játszani a Pumasban és a válogatottban is.”
A beszélgetés végén a futball legnagyobb alakjai kerültek szóba. Leonardo Cuéllar bevallása szerint abban a roppant szerencsés helyzetben van, hogy pályafutása során látta játszani Diego Maradonát, Lionel Messit és Cristiano Ronaldót is, egy nevet azonban mindannyiuk fölé emelt.
„Pelé volt a legteljesebb játékos, akit valaha láttam. Bal lábbal, jobb lábbal, fejjel, erőnlétileg, gólok és gólpasszok számát tekintve – mindenben kivételes volt. Hiába változott óriásit a labdarúgás, meggyőződésem, hogy a mai futballban is világsztár lenne. Szerencsések voltunk, mert a hatvanas és hetvenes években a Santos rendszeresen játszott Mexikóban, egyszer ellenem is, így a saját szemünkkel láthattuk Pelét a legjobb éveiben. Ez olyan élmény volt, amit sohasem lehet elfelejteni.”
 A salgótarjáni születésű Fekete Árpád 1921-ben látta meg a napvilágot, játékosként az Újpestben nevelkedett, ahol gólerős csatárt faragtak belőle. Később Romániában és Olaszországban is futballozott, mielőtt Mexikóban találta meg második hazáját. Miután Európát és az Egyesült Államokat is megjárta, New Yorkban találkozott a Guadalajara vezetőivel, akik éppen új edzőt kerestek. A megbeszélésből szerződés lett, a szerződésből pedig olyan pályafutás, amely végül több mint fél évszázadra Mexikóhoz kötötte. Kérlelhetetlen fegyelmével gyorsan hírnevet szerzett magának. A róla szóló történetek szerint már pályafutása korai szakaszában sem volt hajlandó kompromisszumot kötni a profizmus rovására: amikor egyszer azt tapasztalta, hogy játékosai a mérkőzés szünetében alkoholt fogyasztanak az öltözőben, inkább hátat fordított a csapatnak. Ez a mentalitás egész későbbi munkásságát végigkísérte, és Mexikóban is hamar a legszigorúbb, ugyanakkor leginkább tisztelt edzők közé emelte. A helyi futballközeg „Bombero”, vagyis „Tűzoltó” néven emlegette, mert rendszeresen olyan csapatokat bíztak rá, amelyek bajba kerültek, és valamilyen csodára volt szükségük a megmeneküléshez. A becenév azonban némileg igazságtalan volt vele szemben. Nemcsak válságkezelőként alkotott maradandót, hanem bajnokcsapatokat is épített. A Guadalajara élén az 1958–1959-es és az 1959–1960-as idényben is bajnoki címet nyert, majd az Oro csapatát is története egyetlen mexikói bajnoki aranyérméhez segítette 1962–1963-ban. Sikerének egyik titka az volt, hogy Olaszországban sajátította el a korszak egyik legmodernebb védekező futballját, a catenacciót. Ezt azonban nem öncélúan alkalmazta: olyan csapatokkal is eredményes tudott lenni, amelyek anyagilag vagy játékosállományukat tekintve nem tartoztak az élmezőnyhöz – ezért fordultak hozzá újra és újra, amikor egy klub nehéz helyzetbe került. Bár élete végéig magyar maradt, Mexikóban otthonra talált. 2012-ben Guadalajarában halt meg, ott temették el. |
 Ha Fekete Árpád volt a mexikói futball legendás „tűzoltója”, akkor Marik György inkább az építkezés mestereként írta be magát a labdarúgás történetébe. Filmbe illő körülmények közepette hagyta el Magyarországot, neve Kubala Lászlóéval is összefonódott. A két válogatott labdarúgó a Vasas játékosaként együtt döntött úgy 1949 januárjában, hogy disszidálnak. Szovjet katonai egyenruhában, egy teherautó rakterében jutottak át az osztrák határon, majd Bécs környékén menekülttáborba kerültek. Később mindketten a Kubala által létrehozott Hungária FC-ben szerepeltek, amely a kommunista országokból Nyugatra menekülő futballisták csapataként járta Európát. Amíg Kubala végül a Barcelona legendájává vált, Marik Latin-Amerika felé vette az irányt, és Mexikóban épített maradandó örökséget – mindenki Jorge Marikként hivatkozott rá. A magyar szakember az 1950-es években érkezett Mexikóba, játékosként a Martében, az Irapuatóban és a Leónban is megfordult, majd edzőként vált igazán ismertté. Hamar kitűnt modern futballszemléletével, amely jelentősen eltért attól, amit akkoriban a mexikói labdarúgásban megszoktak. Nevét először a Cruz Azulnál tanulta meg az ország. A cementgyári csapat még a másodosztályban szerepelt, amikor Marik átvette az irányítását. Vezetésével a klub 1964-ben feljutott az élvonalba, majd olyan alapokat rakott le, amelyekre később a mexikói futball egyik legsikeresebb egyesülete építhetett. A Cruz Azul ma is a klub történetének meghatározó alakjaként emlékezik rá, hiszen ő tette fel a csapatot a mexikói futball térképére. Pályafutása csúcsára azonban az UNAM Pumasszal ért fel. Az 1976–1977-es idényben honfitársát, Fekete Árpádot követte, és rögtön történelmet írt: a Pumas vele szerezte meg fennállása első bajnoki címét. A Leones Negros elleni döntő sikere nemcsak trófeát jelentett, hanem egy korszak kezdetét is, hiszen a klub ettől kezdve tartozott végérvényesen a mexikói futball elitjéhez. Mintegy ötven évvel később is Marik neve az első, amely eszébe jut a szurkolóknak, ha a Pumas első aranykoráról esik szó, ráadásul abban a kontextusban is felemlegetik, hogy ő volt az a tréner, aki Hugo Sáncheznek megadta a lehetőséget az első csapatban. Kevés külföldi edző mondhatja el magáról, hogy egyaránt meghatározó szerepet játszott egy klub felemelkedésében, egy másik első bajnoki címében és egy jövőbeli világsztár pályafutásának elindításában – márpedig az 1988-ban elhunyt Jorge Marik közéjük tartozott. |
