Arányérzék – Kő András publicisztikája

EZERKILENCSZÁZNYOLCVANEGYBEN Francois Mitterrand és Jacques Chirac a köztársasági elnöki címért versengett Franciaországban. A vetélkedés része volt, hogy televíziós vitát is rendeztek, amelyet egy hölgy vezetett. Én nem vagyok jártas a francia nyelvben, ezért megkérdeztem egykori gimnáziumi osztálytársamat – akinek a vendége voltam –, hogy a riporternek melyikük felé hajlott a keze, illetve melyiküknek kedvezett a kérdéseivel. A válasz így hangzott: „Egyiküknek sem; úgy kapták a kérdéseket, ahogy ilyen helyzetekben az íratlan szabály előírja, azaz arányosan, elfogulatlanul.”

Ez jutott eszembe, amikor a közelmúltban, egy bajnoki futballmérkőzés közvetítése során, a televízió képernyője előtt azt tapasztaltam, hogy a sportriporter nagyobb ujjongással és hangerővel fogadta az egyik csapat gólját, mint a másikét. Apróság – mondhatja az olvasó, de hát éppen ez az apróság volt az, ami árulkodott. És sajnos érződött a meccs végéig.

A sportriporter számára a legnehezebb és kötelező feladat, hogy közvetítése tárgyilagos maradjon. Ne érezze a néző, hogy lélekben melyik csapatnak szurkol. Munkája közben tehát el kell nyomnia a szubjektív érzéseket. Bizonyos fokú kívülállás, vagyis az a képesség, hogy az egyén kívülről lássa a történéseket, elengedhetetlen, és hasznos a tárgyilagos értékeléshez, a független véleményezéshez. Valljuk be: egy arányosan mérlegelni tudó értelem nagyon ritka kincs. A bölcsesség valódi megnyilatkozása, hogy csak a megfelelő dolgoknak adunk nyomatékot. Az emberi agy sajátos szerkezet, amely arra szolgál, hogy az egyik szemünkkel ne takarjuk be a másikat.

Novotny Zoltánról mindenki tudta, hogy a Ferencváros a kedvenc csapata. De amikor Fradi-meccset közvetített, mindig vigyázott arra, hogy ne érje szó a ház elejét. Emlék az 1960-as évek végéről. A Ferencváros egyik nagy nemzetközi kupasikere után, a Ferihegyi repülőtéren vállukra kapták a szurkolók Novotny Zoltánt – ilyen is volt! –, s közben szólt a kórus: „Ilyen riporter kell nekünk!”

Ilyen? A következő bajnoki fordulóban a Fradi Kispesten 3:0-ra kikapott, Novotny pedig azt találta mondani: „A Honvéd ennyivel jobb volt!” Ettől kezdve a Ferencváros mérkőzésein, amikor ő közvetített, válogatott gorombaságokat vágtak a fejéhez. A legkisebb sértés ez volt: „Itt a hazudós Novotny!” Fenyegető leveleket kapott, ígérték, hogy kicsinálják, megölik, kiirtják az összes rokonát. Ő azonban csak mosolygott, a felesége azonban gondolatban már a kerületi rendőrkapitány segítségét kérte…

A tárgyilagos bírálat – „A Honvéd ennyivel jobb volt!” – kiverte a biztosítékot. Kilencven százalékig mindnyájan egyformák vagyunk, csak tíz százalékban különbözünk. A baj az, hogy amikor bírálunk, elfeledkezünk erről a kilencven százalékról, és csak a tíz százalékra figyelünk. Még ha a tények makacs dolgok is.

Vegyünk egy egyszerű esetet. A balhátvéd az utolsó pillanatban elnézett egy labdát; az ellenfél csatára gyors mozdulattal ott termett, és lőtt. A gól eldöntötte a mérkőzés sorsát. A védő kedd délután már kimerészkedett az utcára. Különben is meg kellett nyiratkoznia. A fodrász jó ideig mo­gorván hallgatott, később azonban azt mondta: „Vasárnap óta azon töröm a fejem, mit rontott el azon a meccsen. És tudja, mit mondok magának? Ha az ön helyében vagyok, rátapadok arra a jobbszélsőre. Igen uram! Rátapadok!” „Hát igen – válaszolta a balhátvéd rezzenéstelen arccal. – És ha nekem is lett volna időm, hogy kedd délutánig gondolkozzam ezen, azt hiszem, magam is úgy döntök, rátapadok arra a fickóra.” Lehet becsülni valakit anélkül, hogy bálványoznánk, és lehet tisztelni valakit úgy is, hogy kritizáljuk. Az igazi kritika sohasem lesújtó, az igazi bírálat és igazmondás sohasem kíméletlen. Virginia Woolf angol írónő, a 20. század egyik legbefolyásosabb modernista szerzője állította: „Egy mítoszt nehezebb megölni, mint a tényeket.” A tények ugyanis nem szűnnek meg létezni csupán azért, mert a szurkolók figyelmen kívül hagyják őket. A történet rávilágít a drukkerek           természetrajzára. „Űzd ki vasvillával a természetet, az rohanva visszatér” – állította Ralph Waldo Emerson amerikai filozófus és költő a 19. században.

Egy mérlegelni tudó, elfogulatlan sportriporter szimpátiát vált ki. A bölcsesség valódi megnyilatkozása pedig az, hogy csak a lényeges dolgoknak ad nyomatékot. És olykor szellemes, és ismeri a humort. A humorral az a baj, hogy nem lehet megtanulni. Vagy van valakinek, vagy nincsen. Az elfogult rajongók a humor híján vannak. A szellemesség különleges csemege, olyan, mint a kaviár. Jobb ezért, ha nem terítjük vastagon, mint a szilvalekvárt. A szellemesség szóló műfaj, míg a humor kórusban érzi jól magát. A kórust esetünkben a tévénézők képviselik.

Egy szó, mint száz: a humorérzék segít a riporternek, hogy megőrizze arányérzékét, képes legyen a történteket és önmagát is tárgyilagosan szemlélni. A rosszakaratot semlegesíti. Aki képes nevettetni, több támogatásra számíthat, mint aki gondolkodásra vagy dühre készteti őket. A valódi humor alapját mindig az élet igazságai képezik. Lehet, hogy az igazság fontosabb, mint a tények?

De ha az egyik gól hangsúlyosabb, mint a másik, az már olyan nagy baj, hogy észrevesszük az igekötők elmaradását, a sablonok, a képzavarok használatát is. Azt mondja a riporter, hogy „oltják a stadionban a fényeket” – talán kioltják; vagy: „lova két akadályt vert” – talán levert. Helytelen nyelvhasználatok: „ajkára fagyott a szó” – helyesen: arcára fagyott a mosoly; „búcsút mond valakinek” – helyesen: búcsút vesz valakitől; „hétpecsétes titok”, illetve „lakat alatt van” – helyesen: lakat alá került, lakat van a száján, lakatot tesz a szájára.

Terpeszkedő kifejezések: „váddal illet” – vádol; „befejezést nyer” – befejeződik; „kezdetét veszi” – elkezdődik. Elrettentő például szolgálnak a képzavarok. „A stadionban gyorsan jár a hír szárnya” – szerencse, hogy lába is van. A sablonok is hosszú sorban állnak előttünk. Például: „A kapus együtt él a játékkal”; „megszállták a kapujuk előterét”; „nagy erővel rohamoznak a csatárok”; „felőrölték a védelmet” satöbbi. Gyakran halljuk, hogy „gól született” – jobban hangzik, hogy X. gólt rúgott, esetleg ért el, vagy újabb góllal növelte előnyét. Nincs nagy helyzet vagy jó helyzet, csak óriási; a kapus sem ügyesen vagy szépen véd, csakis óriási bravúrral hárít; a vetődés merész, a bomba mindig hatalmas, a roham fergeteges, a támadás mintaszerű, a védők biztosan rombolnak stb., stb. A sportközvetítésnek is van jellemző nyelvezete, de hálásak vagyunk egy-egy új szóösszetételért, jelzőért, vagy új fogalomért. Georges-Louis Leclerc de Buffon 18. századi francia természettudós akadémiai székfoglalójában mondta a szállóigévé vált mondatot: „A stílus maga az ember.” Tökéletes meghatározás. Akár ír az ember, akár beszél, akár közvetít. A szállóige nem kevesebbet mond, mint hogy keresd a stílust az emberben, aki közöl valamit, de ugyanakkor azt is jelenti, hogy keresd a stílust az emberben, akiről közölnek valamit.

Vannak tehetséges sportriportereink, akiket kellemes hangjuk, érzékenységük, beszédkészségük, röviden szólva stílusuk miatt élvezet hallgatni, de történetesen a gólok hangsúlyos megkülönböztetése – ne tessék zokon venni – tollhegyre kívánkozott. Nem szabad, hogy a közvetítés során elszálljon az arányérzék!

Az igazság tisztelete pedig olyan vonás, amely nem születik velünk – a jó ízlés és az arányérzék részeként kell szert tennünk rá.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!