Már filmen is legenda – Csinta Samu publicisztikája

Ooylan filmről készülök írni, amelynek csak az előzetesét – ma már többnyire trailerként emlegetik… – láttam. Egy bizonyos kör megismerkedhetett vele több mint egy hónappal ezelőtt a miskolci CineFest Nemzetközi Filmfesztiválon, az igazi premier azonban ma lesz Marosvásárhelyen, a főhős életének egyik meghatározó helyszínén. Bár a miskolci reakciók sokat ígérnek, belátom, ebben a pillanatban nem túl „sikerorientált” dologra vállalkozom, hiszen egy filmet mindenekelőtt a közönség általi fogadtatás minősít, még ha néha a kritikusok igyekeznek is befolyásolni a bizonyítványt. Mindentől függetlenül a Bölöni Lászlóról készült, Az erdélyi legenda című, Kollarik Tamás és Szabó Attila nevéhez fűződő alkotásnak több okból is megelőlegezett bizalom jár.

Elsősorban a „címszereplő” miatt, akinek 1990 előtti életét és labdarúgó-pályafutását valóban sok legenda övezi. Például az, hogy a túlnyomórészt magyar játékosokat felvonultató Marosvásárhelyi ASA-ról, az erdélyi magyarok kedvenc csapatáról a kor szurkolói közvéleménye úgy tudta, hogy a kommunista hatalom nem engedte a bajnoki cím közelébe. A hadsereg „fiókcsapata” 1975-ben, a bajnoki ezüstérem megszerzésének évében ért teljesítőképessége csúcsára, a szurkolói keservekkel szemben viszont Bölöni ma is elismerésre méltó realitásérzékkel állítja, hogy bár Vásárhely megérdemelte volna, az az igazság, hogy a csapat sohasem volt hozzá elég erős. De egy másik városi legendát is bármikor cáfol, miszerint az ASA-nak anno le kellett „feküdnie” a felettes katonacsapatnak, a Steauának.
Az állítás hitelessége ugyan kicsit megbicsaklani tűnt, amikor Bölöni később a bukaresti nagycsapatba igazolt, ám az „árulásnak” figyelemre méltó előélete volt. Az 1984-es franciaországi Európa-bajnokság után ugyanis megkereste a lassan a fogorvosi pálya felé tendáló futballistát a Steaua akkori edzője, Florin Halagian, akivel Laci korábbról származó jó viszonyt ápolt. „Nem akartam azonnali nemet mondani a hívásának, megpróbáltam elegánsan megúszni a dolgot azzal, hogy teljesíthetetlen feltételeket szabok – mesélte Bölöni. – Néhány nap múlva Halagian azt üzente, minden rendben, elfogadva, várnak Bukarestben. Kelepcébe kerültem, de mivel a szavamat adtam, odautaztam. Ott mégis azzal fogadtak, hogy túlzásnak tartják, amit kérek. Mi tagadás, alig titkolt örömmel tértem haza, néhány nap múlva viszont már Halagian maga utazott Vásárhelyre, és a korábbi feltételeimet is messze túllicitálva hívott újra. Ezt már nem lehetett visszautasítanom. Így kerültem ahhoz a csapathoz, amelyet nem szerettem, amelytől féltem, amely ellen mindig nagyon készültem. És amelyről aztán kiderült, hogy teljesen félreismertem, a későbbiekben pedig nagyon megszerettem.” Így gazdagodott Bölönivel az a csapat, amely 1986-ban BEK- és európai Szuperkupa-győzelemig jutott.

A történetnek a filmbemutató kapcsán is jelentősége van. A minden tekintetben maximalista Bölöni László ugyanis elsősorban azért aggódik, vajon mennyi jut el a nézőkhöz a filmben megfogalmazott üzenetből. Mert számára ez kulcskérdés. Mint ahogy a produkció hitelessége is, és ez a fajta aggály nem az alkotás dokumentatív értékére vonatkozik, hanem arra, hogy egy filmnek se kellő időtartama, se megfelelő eszközrendszere nincs a különböző felvonultatott történések hátterének megvilágításához. Márpedig a kor Romániájában rengeteg sötét zug rejtett el fontos háttérviszonyokat, értéktorzulásokat, amelyeket sokak, főleg a kommunista érát más országokban megélők aligha tudnak helyesen értelmezni. Például a BEK-győzelemért járó ARO terepjáró gépkocsik tényleges és eszmei értékét – igen, azon autókét, amelyekkel hajdanán tele volt a budapesti Bosnyák téri nagybani zöldségpiac. Vagy Bölöninek a diktátor fiával, a Steaua nagy hatalmú háttéremberével, Valentin Ceausescuval ápolt, Laci által máig vállalt és nagyra értékelt emberi viszonyát.

Talán ezek a szempontok azért is fontosak, mert Bölöni egyszer csak úgy döntött, többé nem hazudik. Nem piszlicsáré füllentésekre érdemes gondolni, hanem annak a sok esetben életfenntartó önfegyelemnek a levetkőzésére, amelyet egy alapvetően ellenséges közegben élő ember páncélként kényszerült viselni, bármennyire is ezer ponton sértette az állandóan hordott vértezet. Egy ember szellemi, mentális és talán egzisztenciális állapotának gyökeres változását is jelzi, amikor úgy dönt: végre szabadon lélegzik, és kimondja, amit az életről-világról gondol. Úgy, hogy közben ne adja fel azt az eredeti meggyőződését sem, hogy becsületes magyar emberként, de korrekt román – és most már francia – állampolgárként kell élnie. Attól a pillanattól kezdve karakteres véleményt formál magyar közéletről és a világ történéseiről egyaránt, egy pillanatig sem rejtve véka alá, hogy benne csak az erősebbik lába balos, minden egyéb jobbos. „Ez az én csapatom, ide tartozom, ennek az érdekeit képviselem” – fogalmazott minden kétséget kizáróan. Kap is érte hideget-meleget egyaránt, kommentárok különböző közösségi médiafelületeken hömpölygő szennyáradata vonja kétségbe a magyarságát annak az embernek, akinek apja és nagyapja magyar katonaként harcolt két világháború frontjain, ő pedig igazi frontemberként, a román válogatott csapatkapitányaként erősítette a megmaradás esélyének hitét Erdély magyarságában.

A magyar színeket sohasem képviselte. Sportolóként azért nem tehette, mert abban a korban alkotott nagyot, amikor a kommunista internacionalizmus jegyében a magyar politikai hatalom gyakorlatilag tudomást is alig vett a határain kívül élő magyarságról. A hetvenes-nyolcvanas években disszidálni is csak a nyugati államokba lehetett, de út onnan sem vezetett az anyaországba. Hogy később miért nem bukkant fel szakvezetőként a magyar válogatott vagy valamelyik klubcsapat élén, máig sem derült ki egyértelmű bizonyossággal, a helyzetet egymásnak ellentmondó információk teszik kuszává és ezáltal rosszindulatú értelmezésekre is alkalmassá.

Az idén januárban percekig tartó tapsvihar üdvözölte, amikor az Év Sportolója Gálán átvehette a Magyar Sportújságírók Szövetségének életműdíját. Két hónappal később a román Nemzeti Sportbizottság Sportlegenda-különdíját kapta meg, és köszöntőbeszédében nem feledte háláját kifejezni a szülőhazájában máig megnyilvánuló tiszteletért Székelyföldtől Bukarestig. A dolgok lassan a helyükre kerülnek, előbb-utóbb a kizárólag Magyarországon – mennyire fájdalmas… – felbukkanó acsarkodó hangok is elhalkulnak. Miközben a 72 éves sportember edzői karrierje is lassan leltárképes állapotba kerül, már kevés eséllyel gazdagítják vagy csorbítják az összképet újabb edzői állomások.

Azt szokták mondani, a díjak, kitüntetések általában sohasem érkeznek megfelelő időben: vagy túl korán, vagy túl későn. Nekem úgy tűnik, hogy Erdély egyik ikonikus szecessziós épületének tartott marosvásárhelyi Kultúrpalotában ma bemutatandó film épp jókor jött. Egy olyan emberről, aki a hetvenes-nyolcvanas évek nem csak magyar Erdélyének futballideálja volt, aki – és erre bizonyíték a 102-szeres válogatottság – román közegben is nélkülözhetetlenné tette magát, miközben az ékezeteket sem hagyta veszni hagyni a neve betűi fölül. Többek között ő Cristiano Ronaldo felfedezője, játékosként román, edzőként portugál és belga bajnok. Ugyanakkor a közélet élénk figyelője, érzékeny elemzője, a magyar identitás elszánt harcosa.

Bölöni László sok tekintetben példamutató életéről film készült. 

Végre!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!