Három napon túli csodák – Ballai Attila publicisztikája

HA A CSODÁK HÁROM NAPIG tartanának, mint ahogyan mondják, a Nemzeti Sport és a Nemzeti Sportrádió aktuális szavazós játékában nemhogy eredményt nem hirdetnénk október 23-án, bele sem fogtunk volna az egészbe. Hiszen régen feledésbe merült volna mindaz, amire a mai napig libabőrösen, gombóccal a torkunkban emlékezünk: a magyar sporttörténelem ikonikus olimpiai bajnoki címei. Ami három napig tart, az inkább napjaink egyik sorozatterméke, az álszenzáció. A teljességgel ismeretlen, nevenincs celeb öncélú magamutogatása, a már rég nem tudás-, hanem tudatlanság- vagy inkább hülyeségalapú vetélkedő győztesére eső pillanatnyi fény, amelyben a műsorvezető is igyekszik megfürödni, az első férje kétes forrású vagyonával és hírnevével bűvészkedő „üzletasszony”, aki ki tudja, hányadik „bájgúnár” partnerével ismét álompárt alkot.

Ezekhez képest bármilyen sportbéli siker az érték maga. Van mögötte tehetség, munka, teljesítmény, tudás, érzelem, áldozat, szenvedély. Mindez azonban még mindig kevés az olimpiai aranyéremhez, mert az valóban maga a csoda. Ezek közül is a számunkra legfelejthetetlenebb, legbecsesebb, legmegindítóbb pedig a Csodák csodája – játékunk címe.

A sport emellett persze tartogat helyi értékű varázslatokat is, ezek hatása egy falura, városra, régióra szűkül, azaz térben korlátozott, de időben nem, az adott közösségen belül az örökkévalóság a mértéke. A legfrissebb példája ennek, hogy a Szeged–Magdeburg férfi kézilabda BL-csoportmérkőzésen, szerdán az ötven évvel ezelőtti szegedi bajnokcsapatot ünnepelték. Nem is az első, hanem a másodosztályét, a gárda ekkor, 1975. október 18-án (még tavaszi-őszi rendszerre szólt a kiírás) jutott fel az NB I-be. Ha akkor azt mondja valaki, hogy fél évszázaddal később majd azon borong a helyi publikum, hogy hazai pályán, a pompázatos csarnokban, hatezer néző előtt nagy csatában alulmaradnak a fiúk a BL-címvédővel szemben, a józan szurkoló orvosért kiált. Mert ama bizonyos, régi Szegedi Volán az első NB I-es évében, 1976-ban, a lehető legvékonyabb szalmaszálban kapaszkodott meg a „nagyok” között; éppen úgy 13 pontot gyűjtött, mint a két kieső, a Székesfehérvári MÁV és a PMFC, de a gólkülönbsége mínusz 50 volt, míg a fehérváriaké 51, a pécsieké 53. Ha az elődök ötven éve nem lépnek be az ígéret földjére, és nem vetik meg ott a lábukat, ki tudja, mi van ma. Bizonyára nem az, hogy az akkori vezetőedzőt, Kővári Árpádot és a még élő játékosokat, köztük Skaliczki Lászlót és Farkas Józsefet, „Cingát” – kell-e mondani, a 2000-es évek elején a férfiválogatottat dirigálták? – hatezren éljenzik, és az ünnepség részeként maguk a legendák avatják fel a róluk elnevezett, előttük tisztelgő 1975-ös szektort. 

Az olimpiai bajnoki cím még ehhez képest is más lépték, más szféra. Az már a mindenség. Nem egy település vagy megye, hanem az ország, a nemzet sportbarátainak kollektív büszkesége. Ennek legújabb bizonysága Csodák csodája játékunk. Hiszen ha létezik a jelen, szinte minden mentén „is” kettészakadt magyar közéletben még össznépi boldogság, azt leginkább egy olimpiai arany gerjesztheti. Sajnos már egy futballgyőzelem – vagy akár a portugálok elleni, keddi lisszaboni 2–2 – sem feltétlenül, mert akadnak, akik ezt is politikai mérlegelés tárgyává teszik: kinek jó? Ez a sportemberi lélektől és gondolkodástól idegen, azt kívülről mérgezni igyekvő alapállás két vb-döntőnk idején, két, igen szélsőséges korban, 1938-ban és 1954-ben is ismeretlen volt, a harmadik évezredre aztán valahonnan, valahogyan közénk férkőzött.

Az úszók, a vívók, a kajakosok, a pólósok és a többiek szerencsére még anélkül győzhetnek, hogy ezzel megosztanák a nemzetet, és ez is így volt, mindig. Csik Ferenc nem horthysta, Papp Laci nem kommunista, Kovács „Atom” Anti nem MDF-es, Rózsa Norbert nem szocialista, Gyurta Dani nem fideszes, hanem mindegyikük, összes kor- és sporttársuk magyar aranyat nyert.

Nem is akármennyit, a nyári olimpiai örök éremtáblázaton a kilencedik helyen feszítünk. A NOB kimutatása szerint, amely nem tartalmazza a művészeti versenyek eredményeit, 187 elsőséggel; csupán a két világhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió, a Távol-Kelet két óriása, Kína és Japán, valamint Európa négy vezető nemzete, a brit, a német, a francia és az olasz áll előttünk. Mögöttünk, még éppen beférve az első tízbe, pedig egy földrész, Ausztrália.

Nincs a közéletnek, bármely tevékenységnek még egy terepe, ahol a világ közvetlen élmezőnyébe tartoznánk. Jó, a gulyásleves készítésében vagy a porcelánfestésben igen, de a sport „valamivel” szélesebb kategória. A földkerekség minden szegletében űzik, az emberiség legnépszerűbb közös játéka. Ezért is felfoghatatlan ebben a mi gazdagságunk, bőségünk. Ami csak akkor a bőség zavara, ha választani kell a majdnem kétszáz csoda közül. Mint most. Játékunkban huszonöt olimpiai bajnoki címünket bocsátottuk szavazásra, és mivel értékben nincs köztük számszerűsíthető különbség, gondolom, mindenki egyéni szempontok, személyes élmények, sportágak közti preferenciák, kedvenc sportolók alapján dönt.

Én is így teszek. A Nemzeti Sportrádióban is elmondtam, itt sincs okom titkolni, nekem kettő különösen kedves a magyar diadalok közül. Az egyik Egerszegi Krisztina 1996-ban, Atlantában, 200 háton elért elsősége. Egyrészt mert az első olyan ötkarikás beteljesülés, amelyet a helyszínen éltem át. Egy nappal korábban Rózsa Norberté lehetett volna az 200 mellen, de helyette a magyar–orosz férfi kardcsapatdöntőt választottam – vesztemre. Másrészt, további személyes érintettség miatt. Az 1994-es római világbajnokságra Egerszegi azzal a szándékkal utazott ki, hogy itt fejezi be pályafutását – nem mellékesen, húszévesen –, de mivel a kínai teknőcvérrel nem számolt (legyőzője ezzel magyarázta jetit idéző fizikumát), úgy döntött, ő vereséggel nem búcsúzhat, folytatja, és ezt a helyszínen, az érmesek sajtótájékoztatóján tolmácsként én közölhettem a nemzetközi médiával. Harmadszor, mert több mint egy órán belül Czene Attila is nyert, és a két siker között kezet rázhattam az Egyesült Államok uszodába kilátogató, hivatalban lévő elnökével, Bill Clintonnal. Mit mondjak, tartalmas délután így, a mából visszatekintve is.

Másik fő kedvencem a vízipólósok 2004-es aranya. Bár ők nyertek 2000-ben Sydney-ben is, és azt a meccset is a helyszínen követhettem, ez a helyes kifejezés, mert izgulni nem akadt okom; az oroszok feletti 13–6 inkább gálajelleget öltött. Bezzeg a 2004-es athéni őrület! A görögök amúgy is megadták a vízilabda rangját, a férfidöntőt közvetlenül a záró szám, a maratoni elé időzítették, gondolva, aktív részesei lehetnek. Hát nem. Az elődöntőben simán eltakarította őket az akkor éppen Szerbia és Monte­negró néven futó formáció, amely a fináléban két és fél perc után 3–0-ra vezetett a mieink ellen is. Ennél is vészesebbnek tűnt, hogy az utolsó negyed előtt meg 7–5-re, már a sajtótribünön is tetőzött a délszláv folklór. Minden idők legrövidebb balkáni népünnepélye, mert a Kemény-legények 3–0-s rohammal 8–7-re fordítottak, és megvédték címüket. A négy gólt vágó Kiss Gergő nyilatkozat helyett önkívületben üvöltötte, hogy „Most nem szakmázom. Magyar vagyok, apa vagyok, fiú vagyok, boldog vagyok!”, Fodor Rajmund pedig rögvest történelmi léptékűvé emelte a mérkőzést: „Ami most történt, arra száz év múlva is emlékezni fognak.” Huszonegy év telt csak el, de minden pillanat, minden szó elevenen él bennem, különösen az a Benedek Tibor halála óta keserédessé vált momentum, amint Kemény Dénes az öltözőben azt fejtegette, ezt az aranyat a szerbek ugyanígy megérdemelték volna, mire a csapatkapitány, Benedek közbevágott: „Nem, ezt mi érdemeltük meg. Mert mi sokkal jobban szeretjük egymást.”

Ennél szebbet, többet én sem mondhatok. Talán csak Török Bódogot citálhatom még, aki női kézilabdásaink máig egyetlen, 1965-ös világbajnoki címe – közeleg a hatvanadik évforduló – után így összegzett: „Sikerünk titka a játék szeretete, egymás szeretete és a hazaszeretet volt.” E múltbéli igazságot szándékozik jelen időbe helyezni a Csodák csodája játék is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!