Elmaradt házi feladat

„Valaha, némi kajánsággal, megkérdezte tőlem egy közeli ismerősöm: – Te azt írod, amit akarsz, vagy azt, amit lehet? Erre azt feleltem neki: – Azt írom, amit akarok, úgy, ahogy lehet.”

A környezetében önmarcangoló, vívódó, belső kétségektől gyötört emberként emlgetett Benjámin László (1915–1986) fenti megjegyzése sejtet valamit abból a bizonytalan, félelemteli közegből, amelyben az 1950-es évek első felének irodalmi szerzői alkotni kényszerültek. A Józsefvárosban született, munkásmozgalmi költő korabeli verseit olvasva az utókor emberének mégis az a benyomása, hogy a sorok írója pontosan „azt és úgy” vetett papírra, amit a kor politikai keretei között elvártak tőle. Lenin című költeményének már szerelmes hangvételű felütése is árulkodó („Mohosszakállú, vén orosz parasztok arcán / pufók kölykök szemén feledte mosolyát”), a Sztálint gyászoló, „Siratjuk nagy kor legnagyobb fiát” című vallomása pedig szinte már parodisztikusan gyerekes: „Nem tudok rímeket pengetni most, nem tudom verssorok szabályos lejtését vigyázni – könnyeimet pohárba gyűjteni; a tollat is alig fogom, kezem minduntalan elernyed, ereszkedik a föld felé, mint azoké, kik zászlót hajtanak meg gyászuk jeléül. Folynak könnyeim.”

Bő nyolc hónappal a generalisszumusz halála után, 1953. november 25-én, a 6:3-as magyar győzelmet hozó Anglia–Magyarország mérkőzés végén Szepesi György ezzel a lelkes felszólítással zárta londoni rádiótudósítását: „Azt hiszem, hallgatóim, hogy önök között ott vannak neves költők, olyan Kossuth-díjas költők, mint Zelk Zoltán, Benjámin László. Arra kérem önöket, buzdítsák, lelkesítsék a magyar csapatot egy szép verssel, amikor hazatérünk innen a mi szép hazánkba, hazatérünk Magyarországra.” A jeles riportert 2013-ban, a „Hathárom – tények, titkok, legendák” című kiadványba készült interjúnkban kérdeztük a Wembley lelátójáról kiosztott házi feladatról, a 91 éves beszélgetőtárs akkor így emlékezett: „Hát a Zelk Zoltán meg is csinálta. Szépet írt. Benjámin is megírta a verset, az övé szolidabb. Hogy miért pont ezt a két költőt említettem? Nyilván nem jutott más eszembe. A Zelkkel még csak-csak találkoztam a Hungária étteremben, a New York-palota éttermében, a Benjámint viszont nem ismertem.”

A szerkesztőségek postaládáit megtöltő sok száz lelkes amatőr mellett Zelk Zoltán is „szállította” másnap a megrendelt költeményt, a Rímes üdvözlő távirat című futballverset, amelyben kitér a keletkezés kényszerű körülményeire is: „Alighogy átszállt a határon / a győzelem, az a hat-három / s fáradtan a nagy drukkolástól / ledőlnék, egyszerre csak rámszól / a rádió és arra bíztat, / hogy verset írjak…” Az 1950-ben és 1952-ben is Kossuth-díjjal kitüntetett költőtárs, Benjámin László tollából ugyanakkor nem maradt fenn hasonlóan ismert 6:3-vers, sőt az alkotó munkásságát tanulmányozva egyáltalán nem leltük nyomát efféle műnek. Illetve ez így nem teljesen pontos. A Béke és Szabadság című képes hetilap 1953. december 23-i számában található ugyanis Irodalmi törvényszék felcímmel egy rendhagyó versválogatás, amely az említett Szepesi-fordulatra hivatkozva közölt különböző ismert költők stílusában paródiakölteményeket, szigorúan a 6:3 témájában. Az irodalom- és sporttörténeti különlegesség hátterét már bemutattuk egy korábbi cikkünkben („Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső a 6:3-ról” – Nemzeti Sport, 2024. június 2.), részletesen kitérve a Képes Géza költő leleményét dicsérő, a maguk nemében zseniális Ady-, Babits- és Kosztolányi-fantomversekre. Benjámin László kétféle minőségben is szerepel az öt tételből álló gyűjteményben: egyrészt őt magát is kifigurázza Képes Géza a „Ben Ja Minh kínai költő és hajnali énekes” nevében írt, „Lábbal, kézzel” című darabban, másrészt a négy Képes-féle mű mellé Benjámin László is hozzátett egyet, mégpedig Zelk Zoltán stílusában. Homályos emlékként talán erre utalt Szepesi György a tizenkét évvel ezelőtti interjúban.

A halhatatlanság kapuja előtt című Zelk-paródiát két változatban ismerjük, az 1953-as megjelenés után 33 évvel – öt hónappal Benjámin László halálát követően – a Képes Sport is közölte irodalmi összeállításában, néhány tartalmi változtatással és jelentősen rövidítve (a módosítások annyira speciálisak, hogy nyilvánvalóan maga a szerző nyúlt bele korábban a szövegébe). A finoman élcelődő, bújtatott személyes utalásokkal teli sorok a Benjámin és Zelk közötti bizalmas viszonyra engednek következtetni, a magyar labdarúgás csillagait, így az Aranycsapat friss hőseit emlegető versszakok például ironikusan „Zelkovics” dicsőségét zengik (az érmihályfalvai költő Zelkovits Zoltán néven született). „Kit érdekel: Grosics hogyan véd, / Hidegkuti hogyan cselez, / kit izgat már, Puskás hogyan lő, / vagy gólt hogyan fejel Kocsis? / Mindenki a tribünre bámul: / Ni! – mondják – ott ül Zelkovics! / Mert, nem mondom, jó futballista / volt az a Schlosser, az az Orth – / de mégis én fogom megírni / előbb-utóbb az Ujmajorth!”

Az Orth György vezetéknevére rímelő Újmajor Zelk Zoltán ifjúkori meghatározó környezetére, Szatmárnémeti ilyen nevű városrészére utal. Ami a versbe rejtett további konkrétumokat illeti, a Népsport szépirodalmi felbukkanása laptörténelmi kuriózum, a Budapesti Honvéd bajnoki címeinek felemlegetése Zelk ismert kispesti kötődése híján nehezen érthető (a Honvédhoz 1986-ra Benjámin hozzátoldotta a Vasast), a következő rész kibontása viszont izgalmas megfejtésekhez vezet: „Milyen szépen szállt az a labda, / mikor még én rúgtam Gödön, / bámult is érte Pista, Jancsi, / Feri, Gyuri, Pál és Ödön.”

Az idézett négy Benjámin-sor összecseng Zelk Rímes üdvözlő táviratának alábbi részletével: „S vidd el szavam, vidd el külön Sebesnek, / kinek bátyjával hajdan együtt jártam / a gödi Fecskefészek homokjában – / csendőrszurony villant a nyári égen / s álmodtuk, vártuk, hogy jövővé érjen / munka, harc, hűség, az emberi érdem – / s mikor már a jövendő kapujában, – meghalt ezerkilencszáznegyvennégyben.” 

A gödi Fecskefészek, ahol Zelk Zoltán megismerkedett Sebes Gusztáv tragikus sorsú testvérével, nem más, mint a Benjámin László ifjúkorában is fontos szerepet játszó munkásmozgalmi sport- és kultúrbázis. Ő maga így beszélt erről az 1979-ben kiadott, Vallomások, viták című kötetben: „Hosszú ideig voltam tagja az MTE-nek is. Ez sportegyesület volt, de mint minden munkásszervezet, ez is több volt annál, amit a nevében hordott. Ez részben Balogh Lászlónak volt köszönhető, aki ott pezsgő kulturális életet hozott létre – sokat írtunk is együtt. Az MTE-nek volt egy kitűnő könyvtára, kultúrcsoportja, mandolinzenekara. Rengeteget jártunk be az egyesületbe, műsorokat csináltunk és adtunk elő. Nyaranta a gödi Fészek volt a legfőbb területünk, ahol hétvégeken több ezren jöttek össze.”

Elképzelhető, hogy a gödi meccsek emléke ihlette Zelk Zoltán Egy falusi futballpályán című, 1947-ben megjelent versét, amely egyébként a Béke és Szabadságban közölt, 1953-as Zelk-paródia alapját jelentette. Hiába az Aranycsapat-utalások, Benjámin László kollégáját kifigurázva elsősorban nem a néhány héttel korábbi 6:3-versét cincálta, hanem az évekkel korábbi falusi futballkölteményét, amelynek némely szófordulatát, metaforáját ügyes csavarral a viccversbe is beépítette. 

További érdekes kérdés, hogy mit tudunk meg Benjámin Lászlóról a nevében írt Képes Géza-költeményből. A kissé erőltetetten facsart, amúgy a kezezés dilemmájáról szóló rímes futballszöveg az osztályharcra, a burzsujok elleni dühödt küzdelemre tesz utalásokat, továbbá az előforduló nevek alapján a képzelt szerző fogyasztási szokásaira (Borkuti, Sörkuti, Halovecz). 

Szepesi mindenesetre nem hibázott, amikor spontán felszólításával Zelk mellett Benjámint rendelte a futballtémához. Önéletrajzi részlet című 1955-ös versében már az irodalmi életben átélt csalódásait állítja szemben elvesztegetett sportlehetőségeivel: „Hej, lettem volna inkább futballista, / volt ehhez ifjan kedvem és bokám - / nem nézegetnék sanyarodva vissza / kudarcaimra, létem derekán. / Hallgatna rám legalább egy csapat, / lehetnék abban tréner (azaz edző), / taníthatnám a fiatalokat...”

A legtöbbet azonban a Bertha Bulcsúnak adott, a Jelenkor 1975/12. számában közölt interjúból tudunk meg Benjámin személyes labdarúgó-emlékeiről. „Hatéves koromban tbc-fertőzést kaptam. Ettől kezdve ki voltam rekesztve a gyermekkorból. Ez azt jelentette, nem volt szabad futni, focizni, feküdnöm kellett. A szerencsém az volt, hogy anyai nagyanyám ügyelt rám, s időnként sikerült lelépnem és focizni, vagy verekedni egyet. Hírhedt verekedős gyerek voltam” – említette gyermekkorának hányattatásait, hatvanéves passzióiról szólva pedig így beszélt: „Olvasni szeretek elsősorban. Nagyon érdekelnek a természettudományok. Főleg ilyen könyveket olvasok a történelem mellett. És nagyon érdekel a sport, amit magam is csináltam volna szenvedélyesen, ha a politika, majd az irodalom el nem vitt volna onnan. Meccsre régen nem járok. A tévében nézem. Az atlétika áll a legközelebb hozzám. Futásban, ugrásban magam is érdekelt voltam. Futballt nem mindig, de az atlétikát mindig megnézem a tévében. Mellesleg szólva ma a magyar atlétikában éppen úgy nem telhet az embernek kedve, mint a magyar futballban.”

A cikk elején idézett Lenin- és Sztálin-lelkendezését, valamint elvakult politikai rajongását Benjámin utólag átértékelte, átélt keserű élményei önkritikára késztették. Sokatmondóak a Politika című, 1950-es és 1960-as évek fordulóján született versének szavai. „Elátkoztad a percet is, / mikor a lelked nekiadtad. / Csalódtál ezerszer azóta, / és tízezerszer megfogadad…”, majd néhány sorral alatta: „Telítve vagy / vele utolsó sejtedig, / mint az idült ivó, akit már / egy kisfröccs is lerészegít.”