Hajrá, magyarok! – Malonyai Péter jegyzete

Ha egy magyar fiú magyar akar lenni – mármint hivatalosan is, a világ legtermészetesebb dolga. Létezik rá kitaposott ösvény, s ha végigment rajta, örömmel köszönhetjük őt szép hazánkban (a többes szám első személy fontos).

Akkor sincs gond, ha sportolóról van szó, szűkítve a kört, úszóról, szorosabbra fonva a lasszót, Szabó Szebasztiánról, aki letette a névjegyét – éppen nálunk, az országos bajnokságon. Milák Kristófot és Cseh Lacit (bocsánat, nem áll rá a szám a Lászlóra) legyőzve, ami nem kis teljesítmény.

Az pedig szabályok adta lehetőség, hogy a nemzetközi szövetség igenjének köszönhetően mostantól akármikor, így idén a világbajnokságon, jövőre pedig az olimpián számolhat vele Sós kapitány. Miközben magától értetődik, hogy nincs az a klasszis, aki örül annak, ha egyik pillanatról a másikra kívülről kap vetélytársat. Mert a jog (honosítás) komoly intézmény, a szív (országválasztás) döntéseit csak tudomásul venni lehet, ám a hétköznapok korántsem a fennköltség, az észérvek mentén követik egymást.

Minden tiszteletem Selmeci Attiláé (Milák mestere) és Plagányi Zsolté (Cseh Laci edzője), végtelenül diplomatikusan, az érzékenységekre ügyelve sejtetik, hogy ugyan Isten hozta Szabó Szebasztiánt, ám nem feltétlenül a honosítás az üdvözítő mifelénk úszásban. Hozzáállásukkal a legteljesebb mértékben egyetértek, sőt kénytelen vagyok egyetérteni, érzékelve, érezve a sportág erejét, s figyelembe véve a (világ)klasszisok számát – csak azért nem kezdek bele a felsorolásukba, mert 1. biztosan kihagynék valakit, 2. a terjedelemnek vannak korlátai.

Nem hiszem, hogy a meglepetés diktálta félelmeken, sőt inkább „félelmecskéken” túl támadna feszültség Szabó Szebasztián érkezése körül, intelligens emberek szolgálnak kimagasló produkcióval nálunk a medencék környékén. Ami engem illet, nálam hétköznapi esetről van szó, egy magyar ifjú magyar lett, az, hogy tehetséges úszó, csak ráadás, miért ne élne a talentumával nálunk is, s mi ugyan miért löknénk el magunktól.

És azt se feledjük, hogy úgy beszél magyarul, mint te vagy én – remélem, magasabb kosárlabda- és hokiköreinkben értik, mire gondolok.