Hősök, bűnbakok – Szöllősi György jegyzete

Szinte egy időben azzal, amikor nagy ívű elemzések és lesajnáló, frappánsnak szánt posztok, vélemények jelentek meg a magyar férfi kézilabda-válogatott Eb-kiesése apropóján a magyar sport teljes csődjéről és finanszírozásának hiábavalóságáról, a magyar tenisz például ismét évtizedek óta nem látott eredményt produkált, a Davis-kupa világcsoportjába való visszajutás vagy Babos Tímea világbajnoki címe után most éppen Fucsovics Márton menetelésével az Australian Openen. És ahogy látom, ugyanazok az ellenzéki politikusok és publicisták, akik képesek voltak három vesztes mérkőzésből levezetni a hazai politikai berendezkedés mindenestül elhibázott mivoltát (elfeledve, hogy kézilabdában is van, mondjuk, BL-címvédő csapatunk), most önfeledten ünneplik a sikert és Fucsovicsot, aki egyszerre „Marci” lett mindannyiuknak.

És még csak véletlenül sem írnak olyanokat, hogy még szép, hogy bejutott a tizenhat közé, amikor egy politikus vezeti a szövetséget, vagy azt, hogy naná, hogy egyre sikeresebb a magyar tenisz, még az év végén is kapott másfél milliárdot a szövetség nemzetközi versenyekre a kormánytól. Ha abszurdnak tűnnek ezek a mondatok, hiszen így, sarkítva nyilván azok is, akkor azért ne felejtsük el, hogy nem kevésbé abszurd, amikor ugyanilyen színvonalú, általánosító, csakis a politikai üzenet igazolására felhasznált következtetésekre jutnak közszereplők egy-egy kudarc után.

És sajnos mégis rendszeresen megteszik. Ha kikapunk Andorrától, milyen ciki ennyi stadiont építeni a semmire, meg aztán az MLSZ-t is meg kellene szüntetni. Ha megverjük az Eb-n az osztrákokat, akkor csodálatosak a magyar szurkolók, és mindig tudtuk, hogy Szalai Ádi fantasztikus. A sportsikert nyilván egy sor tényező befolyásolja: a tehetség, hosszú évek egyéni munkája, a szakmai háttér, a körülmények, az adott csapat, versenyző menedzselése, a szerencse és így tovább. Éppen úgy demagógia, amikor egy-egy sportsikert ki akar sajátítani egy vezető, egy szponzor, egy politikus, mint az, amikor a kudarcot valaki politikai véleménye igazolására használja. De rendben, ha közös a siker, akkor legyen az a kudarc is. Hallhattunk azonban már olyan – hogy nevezzem másként? – beteg hozzáállásról is, hogy van, aki a magyar sportolók balsikeréért szurkol, mert úgy érzi, ezzel a kormány alkalmatlansága nyer igazolást. De ugyanő sohasem lesz következetes a saját gondolatmenetében, és nem fogja egy-egy magyar diadal után azt állítani: nos, igen, jó körülményeket teremtett a politika a sport számára, ezért nyertünk.

Egyszerűbben: a sikernek sok apja van, a kudarc mindig árva, ahogy a hajdan a Nemzeti Sportnál is dolgozó Vető József szállóigéje mondja, és a szurkolói léleknek persze szüksége is van a bűnbakokra. De szerintünk még inkább a hősökre.

Vagyis gratulálunk, Fucsovics Márton, bravó, magyar tenisz!