Fel van adva a Chicago Blackhawks vezetőinek a lecke, ha meg akarják tartani Kris Versteeget a következő szezonra. No nem mintha a csapatával épp most Stanley-kupát nyerő csatár távozni akarna a Szeles Városból, de a helyi idő szerinti péntek esti ünneplésen olyan emlékezetes rappelést mutatott be, hogy valószínűleg még a pezsgőzés közepette megkapta első ajánlatát valamelyik lemezkiadótól.
Persze Versteeget azért meg lehet majd győzni a folytatásról, hiszen ki ne akarna a világ legjobb jégkorongcsapatában játszani. Ő pedig tevékeny részese volt annak, hogy a Blackhawks 1961 után ismét feljusson a csúcsra.
„Antti Niemi személyében volt egy nagyszerű kapusunk, aki néha szinte még fejen állva is védett. Sok emberünknek remekül ment a góllövés, egyikünk pedig remekül énekel” – vigyorgott csapattársára Patrick Sharp, egyszersmind összefoglalva a sikerek titkát.
Lehet vitatkozni vele, hogy vajon tényleg a Chicago-e a legerősebb együttes a ligában, de vitathatatlan, hogy a Blackhawks látványosan játszik, és – ha kellett – képes volt célratörően is. A Washington Capitals és a San Jose Sharks az alapszakaszban több pontot gyűjtött Joel Quenneville alakulatánál, de nem sokra mentek vele, hiszen előbbit már a rájátszás első fordulójában kiütötte a Montreal Canadiens, míg utóbbi meccset sem tudott nyerni a főcsoportdöntőben a Blackhawks ellen.
A Chicagóban megvoltak azok a játékosok, akik a csúcsra tudták juttatni a csapatot. Lehet, hogy Nieminél van jobb kapus a ligában, de bármikor képes volt bravúrokra és tartást adni a nehéz helyzetekben – vagy ahogy az nhl.com fogalmazott, többször „finntasztikus” volt.
A Duncan Keith és Brent Seabrook vezette védelemnél is lehet, hogy van masszívabb az NHL-ben, ám vezérei – Jonathan Toews mellett – egy éven belül megnyerték az olimpiai aranyat és a Stanley-kupát is, ami korábban csak három embernek sikerült. „Micsoda nap, mi? Micsoda fuvar! Köszönet a srácoknak, hogy kijöttek. Ez életem legszebb napja! Stanley-kupa! Egyébként ismer valaki egy jó fogorvost?!” – szólt Keith egyik kiabálós nyilatkozata az ünneplés során. A védő ugyanis a döntőben hét fogát adta a kupáért.
És persze nem lehet eleget dicsérni a támadósort, amelyben mindig képes volt valaki nyerőemberré válni. A már említett Versteeg és Sharp mellett hol Tomás Kopecky, hol Dustin Byfuglien, hol Dave Bolland nőtte ki magát a mezőny legjobbjává. Na és a két fiatal zseni, Jonathan Toews és Patrick Kane.
Toews, aki csapatkapitányként rájátszás-MVP-vé avanzsált, és 22 éves korára gyakorlatilag mindent elért, amit a sportágban el lehet: vb-cím, olimpiai arany, Stanley-kupa. Amerikai „ikerpárjának” az olimpián be kellett érnie ezüsttel, viszont az NHL-ben övé „a győztes gól”, amelyet minden kisgyermek ütni akar, amikor elkezdi a sportágat: a Stanley-kupa fináléjában, hosszabbításban.
Együtt képesek voltak még arra is, hogy megtörjék Marián Hossa átkát. A szlovák játékosét, akinek pályafutását – tehetségéhez mérten – egy boszorkány sem tudta volna jobban megátkozni, hiszen 1998-as juniorbajnoki címe óta akárhova ment, képtelen volt nyerni bármit is (még a szlovákok vb-győzelméből is kimaradt), s az végképp a balszerencse csúcsa lett volna, ha zsinórban a harmadik csapatával a harmadik nagydöntőjét is elveszíti.
Nem így lett. Korszakos társaság játszott mellette.
