Évszázados örökség – Ballai Attila publicisztikája

CSAPATAINK HARCBAN ÁLLNAK vízen és szárazon egyaránt. Kevésbé fennkölten: egyszerre zajlik Belgrádban a férfi vízilabda és Skandinávia több városában a férfi kézilabda Európa-bajnokság. Előbbi tornának a középső szakaszában járunk, utóbbi épp csak megkezdődött, mérleget vonni itt is, ott is korai, a két sportág és esemény rangját, népszerűségét összevetni pedig felesleges. Van azonban valami, amiben a póló Eb feltétlen és vitathatatlan előnyt élvez, nem is akármekkorát. Majdnem hét évtizednyit. Ennyivel régebbre nyúlik vissza a története. Míg ugyanis kézilabdában 1994-ben rendeztek először kontinensviadalt, vízilabdában és úszásban 1926-ban. Korábban, mint bármely más labdajátékban, kosárlabdában (1935), röplabdában (1948), labdarúgásban (1960) és a már említett, e tekintetben „kistestvér” kézilabdában.

Az első vízilabda Eb-t tehát 1926-ban, kereken egy évszázaddal ezelőtt játszották, méghozzá hazánkban, Budapesten. Ezért is érdemes felvillantani a százéves históriát, no meg azért, mert 13 aranyérmével messze a magyar a legeredményesebb nemzet a – természetesen férfiszakágban, a nők csak 1985-ben csatlakoztak – Európa-bajnokságokon. Még úgy is, hogy a harmadik évezredben – az olimpiákon és a vb-ken elért triplázással szemben – csupán egyszer nyertünk. Alább azonban összpontosítsunk a huszadik századra!

Különösképpen – a centenárium miatt is – az első diadalra, minden további forrására. A fürdők és a sportok városaként hirdette Budapestet a divatos szlogen 1926-ban, e két jellegzetesség elegyéből, a hagyományból és az aktuális erőviszonyokból adódóan óriási érdeklődés övezte a viadalt. A Nemzeti Sport így számolt be a döntő napja, augusztus 22-e előzményeiről: „Délelőtt tíz órakor már olyan volt a Császárfürdő egész környéke, mintha a verseny kezdetétől csak néhány perc választana el. A parkban mindenütt sűrű és siető embercsoportok, az uszoda előtt széles embergyűrű, a pénztárak ablakait nem lehet megközelíteni. … Egyszerűen csak azért állanak ott, mert híre jutott, hogy a pénztárosnál még van vagy 50 darab visszahozott jegy, és a pénztáros déli egy órakor, tehát csekély három óra múlva megérkezik. Megsúghatjuk, hogy ez a hír csak a reménykedők jótékony fantáziájában született. A pénztáros befutott ugyan fél két órakor, de egyetlen szál jegy nélkül.”

Rögzítsük, a Császár uszoda volt tehát a helyszín, a szigeti fedettet csak 1930-ban adták át, igaz, akkor Európa legnagyobb úszócsarnokának számított, 33x18 méteres medencéjével (lám, a magyar pólós hegemónia sem az égből pottyant, azt is létesítmények alapozták meg). A „Csaszi” a budai oldalon állt és áll, manapság már tulajdonképpen a „Komi”, a Komjádi nyitottja.

1926-ban Komjádi Béla persze még nem névadó volt, hanem a harmincas éveit taposó hús-vér ember, a magyar póló atyja és mindenese. Bár az Eb idején hivatalosan nem ő viselte a szövetségi kapitányi posztot, hanem Beleznay Ernő, minden tőle eredt és nála végződött. Ő honosította meg az egészen új technikákat, a légpasszt, a légstopot, a levegőben játékot, a „labdaszárítást”, ő vezényelt először fizikai, tornatermi edzést, ő vásárolt télikabátot a fagyban didergő, szegény családból származó tanítványának. 1926. augusztus 22-én aztán beteljesíthette addigi életművét. A Nemzeti Sport tudósítása szerint „Egy órakor Komjádi elviszi magával a csapatot ebédelni. »Kóser kosztot adok nekik – mondja – hogy délután a játék is kóser legyen«. Tényleg a Guttmann-féle kóservendéglőbe viszi a válogatott társaságot, ahol a következő ebédet fogyasztják: natúrszelet körítéssel, csokoládétorta.”

Az első félidőben tökéletesen hatott a menü, a mieink 3:0-ra vezettek, a szünet utáni ráúszásnál pedig igazi szenzációt élhetett át a publikum: Wenk János elhozta a labdát! Ami önmagában persze megesett néhányszor, csak éppen ekkor Arne Borg, a 32-szeres világrekorder gyorsúszó, másodállású pólós elől, aki aznap 100 méteren Bárány Istvántól is kikapott. (Magam is beleborzongok, amint ezt leírom, hiszen miközben Komjádi és játékosai nekem is történelmi, éteri figurák, Bárány Pista bácsit még ismerhettem, 1995-ig élt.)  Akkoriban, majd aztán egy kivételtől eltekintve egészen 1987-ig körmérkőzés dívott az Eb-n, és mivel az első két fordulóban a mieink is, a svédek is legyőzték a németeket és a belgákat, a svédek ellen sikerült kivívni az első bajnoki címet. Kissé nyögvenyelősen, több ziccert elrontva, egy potya gólt is benézve végül 3:2-vel, amit Komjádi Béla, jellemző módon, a maga maximalizmusával így értékelt (alul): „A csapat önző volt. Nem passzoltak. Ha bemennek a kapuba a labdákkal és nem messziről lődöznek, akkor megnyerjük a meccset, mert ezt a 3:2 arányú eredményt nem nevezem nyereségnek.”

Ellentétben Komi bácsi hagyatékával, a budapesti termálvízzel, valamint a szigeti fedett uszodával. Ez így összesen akkora versenyelőnyt jelentett, hogy a magyar válogatott nemcsak az 1926-os Eb-t nyerte meg, hanem a háborúig mind az ötöt, majd 1954-ben, ’58-ban és ’62-ben újabb mesterhármassal az első tíz tornából nyolcat, úgy, hogy 1950-ben Bécsben nem is indult. Az 1928-as amszterdami olimpia ezüstje, a fináléban a németektől elszenvedett hosszabbításos vereséggel már kifejezetten csalódást keltett itthon, a pólóba addigra beleszerető széles nyilvánosság körében, de a legjobb reakciót szülte: a Nemzeti Sport­uszoda megalkotását, nem mellékesen Hajós Alfréd tervei alapján. Korunk hősei, figyelem: az építkezés mindössze hét hónapot vett igénybe, igaz, emellett nyolcszáz munkás folyamatos verítékezését is. Meg is lett az eredménye, és nem csak falak formájában. Az 1932-es, ’36-os, ’52-es, ’56-os és ’64-es öt olimpiai aranyat is ide véve az 1926 és 1964 közti tizennyolc világversenyen (vb-t csupán 1973-tól rendeztek) tizenhárom magyar elsőség született!

Akik ma peckesen járkálnak mindenféle medencéink partján játékosként, vezetőként, szurkolóként, jó, ha tudják, hogy nemesi rangjukat örökségüknek köszönhetik, amelyet 1926-ban, egy évszázaddal ezelőtt alapozták meg a dicső elődök. Mint említettük, nagyjából negyven esztendőn át tartott az egyeduralom, onnantól már más sportág lett a póló egészen más élmezőnnyel. Kezdetben taroltak a britek – az első öt olimpiai aranyból négyet ők nyertek meg –, jöttek utánuk a németek, a franciák, a belgák, a hollandok, a svédek. Az északiak és a nyugatiak. Majd mi. A második világháború után berobbantak az olaszok, hamarosan követték őket a szocialista tömbbe olvasztott jugoszlávok, aztán a szovjetek. Akik később, már oroszként megállapították, hogy a póló nyári sportág, náluk pedig nemigen van nyár, ezért visszavették a befektetett energiát, inkább őrlángon pislákoltak. Bőven akadtak, akik a helyükre lépjenek: az 1990-es évekre végképp felnőtt a mediterrán térség két további nagyhatalma, előbb a spanyol, utóbb a görög, a jugoszláv utódállamok pedig az összetákolt ország darabokra esésével, az osztódással nemcsak szaporodtak, hanem erősödtek is. 

1997-ben Sevillában és 1999-ben Firenzében még a Kemény-legények álltak az Eb-dobogó tetején, de a délszlávok a harmadik évezredre a saját felségterületükévé tették Európa bajnokságát. A tizenkét tornából kereken tízet megnyertek; a 2001-es budapestit szívfájdalmunkra és a következőt, a 2003-ast szerbek és montenegróiak még közösen, hozzá a szerbek még ötöt, a horvátok kettőt, a montenegróiak egyet. Hagytak egy elsőséget legutóbb, 2024-ben a spanyoloknak és 2020-ban egyet nekünk.

Azért sem ártott ezt is felidézni, mert jelenleg éppen Belgrádban zajlik az Eb, a mieink a szerbek ellen készülődnek, és ha nyernek vasárnap, bejutnak a legjobb négybe, a házigazdákat pedig akár ki is billenthetik onnan. Másrészt, ellentétben 1926-tal, most legalább már az északiaktól, a svédektől nem kell tartanunk. Velük kézilabdás fiaink küszködnek a maguk sokkal fiatalabb Eb-jén, Skandináviában.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!