Régi álma vált valóra a marokkói Marathon des Sables teljesítésével?
Ezt a versenyt már több mint tíz esztendeje kinéztem magamnak – mondta a Csupasportnak Veres Szilárd, aki 25 óra 50 perc alatt teljesítette a marokkói 160 kilométeres futóversenyt, ezzel hetedik lett a férfiak között. – Annak idején valahol szembejött velem a hirdetése, s azóta ott motoszkált a fejemben, hogy jó lenne egyszer teljesíteni. Alapvetően ez egy többnapos verseny, amely eléggé drága, azonban idén a negyven éves jubileum alkalmával rendeztek néhány további távot, így egy százhatvan kilométereset is.
A közelmúltban nem igazán versenyzett, sokáig szüneteltette a futást. Mi volt az oka?
Két évig szenvedtem különböző sérülésekkel, leginkább csípőbántalmakkal. Szerencsére egy nagyon jó masszőrhölgy rendbe tette a dolgokat, tökéletes már nem lesz, de legalább futni tudok. Korábban ötven, hatvan, hetven kilométeres távokat már teljesítettem a hosszú kihagyás után, de ez volt az első igazán komoly ultrám.
A marokkói versenyen milyen célt tűzött ki maga elé?
Semmit, az ultrafutást játéknak tartom. Vagy egy remek hobbinak. Most is úgy mentem, hogy élményt gyűjtsek, számomra egy kaland volt.
Nem az a futó vagyok, aki patikamérlegen kiszámol mindent magának és csak a győzelem lebeg a szeme előtt, az élmény miatt megyek versenyekre. Tény, néha egész jól kijön a lépés.
Úgy tűnik, ezúttal is remekül ment.
Ennyire motivált legutóbb kétezertizenhétben a Spartathlonon voltam, teljes flow-ban készülődtem a rajtban. Hatalmas motivációt éreztem, elképesztő ott lenni a Szahara közepén. Egyébként kell nekem ez az érzés ahhoz, hogy képes legyek a határaimat feszegetni. Előfordult, hogy az Ultrabalatonon abszolút nem éreztem a motivációt, hogy ott kell lennem a versenyen, így száz kilométer környékén abbahagytam a futást. Ettem egy jó halászlevet a Balaton partján, és hazamentem. Semmi fizikai probléma nem hátráltatott, egyszerűen nem éreztem a hangulatot. Nos, most egyetlen pillanatra sem éreztem, hogy kiszállnék. Itt végig megvolt a motiváció és a flow-érzés.
Milyennek értékelné a szervezést?
Nagyon profi, szó szerint élményt árulnak borsos áron, de ez az élmény örökké emlékezetes marad. A nevezés ára tartalmazza az öt csillagos szállodát, hoznak-visznek a sivatagban, és minden más egyéb. A pályajelölés tökéletes, a hangulat pedig nagyszerű. Egyedül azt tudom felhozni negatívumoként, hogy a kötelező felszerelést nem igazán ellenőrizték. Habár fent volt a listán ajánlottként, én sem vittem vastag pulóvert és hosszú nadrágot, utólag már tudom, nagyot hibáztam, ugyanis eléggé hideg az éjszaka a Szaharában… Ha ott valami oknál fogva nem tud futni az ember, bajba kerülhet. A nap közbeni hőségből egy pillanat alatt nulla Celsius fok körülire hűl a levegő, egészen elképesztően hideg lesz. Én hővédő fóliát daraboltam szét, s dugdostam be a ruhám alá, így melegítve magam. Aztán amikor jött fel a nap, úgy lett egyre jobb a helyzet. Egyébként mindenkinél volt vészhívó, ha bárkivel bármi probléma adódott, egy gomb megnyomás után azonnal kimentették. Vigyáztak mindenkire.
Hogyan oldotta meg a frissítést és a pihenést?
Vittem magammal port és zselét, több ponton pedig adtak meleg ételt, például levest. Pihenést nem iktattam be, igyekeztem minél gyorsabban áthaladni a pontokon, folyamatosan mozgásban voltam, maximum sétáltam egy keveset.
Gyanítom, azért nem volt könnyű haladni a Szaharában.
Nagyon nehéz volt a Szaharában futni, gyakorlatilag sok helyen focilabda nagyságú kövek között kellett haladni.
Az ilyen helyzetekre szokták mondani, ha a lábam mesélni tudna... Száz méterenként zászlóval jelölték a pályát, ha ezt figyelted, akkor a lábad elé nem tudtál nézni, ha a lábad elé néztél, akkor nem láttad a zászlót. Rengetegszer belerúgtam a kövekbe, nagyon fájt, a cipőt csak a legvégén mertem levenni. Négy lábujjamon abban a pillanatban megadta magát a köröm, kettő pedig utána esett le. Nehéz volt a pálya, negyven, ötven kilométeren át csak fel és le kellett futni a homokdűnéken, pontosabban csak lefelé lehetett kocogni, felfelé mászni kellett.
Az könnyebbséget okozott, hogy több magyar is részt vett a versenyen?
Igen, Lubics Szilviával, férjével, Lubics Györggyel és Meretei Balázzsal négyen is voltunk. Habár a szálloda két végében laktunk, szinte végig együtt mozogtunk, nagyszerű hangulatban telt ez a néhány nap közösen. A versenyen mindenki a saját tempójában haladt, én lassabban kezdtem, ők elléptek tőlem az elején. Negyven kilométernél el lehetett dönteni, hogy a száz, vagy a százhatvan kilométeres táv felé kanyarodjon-e az ember, ott Balázs mondta, neki elég a kevesebb is. Láttam Gyurit elkanyarodni a százhatvan kilométer felé, s habár bizonytalanná váltam, a versenyszellem azt mondatta velem, hogy én is a hosszabbat válasszam. Gyurit hatvan kilométernél utolértem, szegény belelépett egy hatalmas tüskébe. Szilvit nyolcan kilométer után értem be, körülbelül húsz kilométert futottunk együtt, majd a sötétedésnél szétváltunk.
Mi jelentette a legnehezebb kihívás?
A hideg éjszaka. Ahogy lement a nap, egyből lehűlt a levegő, nem volt semmiféle átmenet. Ráadásul a szél is fújt, bevallom, nagyon fáztam éjjel.
Aztán akadt még egy nehézség, túlságosan szorosra kötöttem a cipőmet, megnyomta a lábfejemet, ami eléggé fájt. Ráadásul a homokdűnék mászása közben az IT-szalagom nagy terhelést kapott, így százötven kilométer megtétele után nem igazán tudtam behajítani. Hamarabb is beérhettem volna, de az utolsó kilenc kilométer közel három óra alatt lett meg.
Korábban teljesítette már a legendás görög Spartathlont, érmet nyert az Ultrabalatonon, s a Marathon des Sablesen is célba ért. Melyikre a legbüszkébb?
Nehéz kérdés, az biztos, hogy ez a legfrissebb élmény, még mindig a hatása alatt vagyok. Mindig az a csúcs, amelyiket éppen teljesítettem. Marokkóban nagyon megünnepeltek minket, de a legfontosabb, hogy a sérüléseim után megint tudtam huszonöt óráig folyamatosan futni. A hetedik hely? Teljes meglepetés. Száz kilométer megtétele után nem sok lábnyomot láttam a homokban, ekkor gondoltam, hogy jó a pozícióm, úgy számoltam, hogy tíznél többen biztosan nincsenek előttem. Ez még inkább motivált, éjszaka pedig folyamatosan néztem magam mögé, s vizslattam, hogy hány fejlámpa lehet mögöttem. A hajrában fájt már a lábam és a IT-szalagom is rosszalkodott, ketten is megelőztek, sok időt vesztettem itt. Ekkor már lelki erőm sem volt versenyezni, csak az lebegett a szemem előtt, hogy beérjek.
Milyen célokat tűzött ki maga elé a közeljövőt tekintve?
Nem igazán szoktam tervezni, most örülök, hogy egészséges vagyok. Még szokom ezt... Minél őrültebb egy verseny, számomra annál jobban tetszik, így ha találok valami hasonlót, ami belefér minden szempontból, akkor azon ott leszek. Ötvenkét esztendősen már nem leszek gyorsabb, nem leszek ott az élbolyban, de egy-egy különleges kalandra mindig kapható vagyok.
Bejött a számítása, pályacsúccsal győzött a Tajga Trail-en
Megígérte a kislányának, haza is vitte a háromszöget
