Tupi bácsi – Pucz Péter publicisztikája

HA A DARTS kocsmai sportként vonult be a köztudatba, létezniük kell kocsmai sportolóknak is. Nem feltétlenül olyan személyekről lenne itt szó, akik művészi érzékkel, mérnöki pontossággal hajigálják a nyilakat a céltáblákba, inkább olyanokról, akik egyszerűen „értenek” a sport világához. Legyen az olimpiai versenyszám, extrém sportmutatvány, labdajáték, küzdősport. Bármi, amit a televízió képernyőjén lehet követni. Nem sérülésveszélyes dolog ez, illetve annyi aktivitás feltétlenül akad benne, hogy izgalmasabb közvetítések idején az illemhelyen akkora a forgalom, amekkorát rutinos WADA-ellenőr még elképzelni sem tud. Ráadásul itt a dopping sem tilos. Igaz, egy idő után az elfogyasztott szesz mennyisége nem javítja a látottak értelmezését, inkább gátja. De ez senkit sem szokott zavarni, mert olyan fölényben élnek az ilyen alkoholüzemű szeszkazánok, amiben minden hatalmas tévedés elhomályosul a tudatlanság „dicsfényében”. A szellemi olimpia magyar bajnoka, Mező Ferenc az ilyen versenyben eleve vesztésre lenne ítélve. Lehet, hogy papíron jó volt, de a gyakorlat valami teljesen más világ. Ott nem elég a sporttörténelem ismerete, az érzéket lehetetlen a könyvekből elsajátítani. Pelé meg Lionel Messi is ösztönből szokott varázsolni, azt nem oktatják sehol.

Passzívan (szódával) kocsmázni azt jelenti, az illető nem pályázhat a sportszerűségi díjra. Még akkor sem, ha otthonosan mozog abban a világban a múltja okán. Ennyi önmarcangoló vallomás talán belefér, mielőtt rátérnénk a komolyabb elemzésekre.   

Itt van mindjárt a csodálatos sportlövő, Igaly Diána (Isten nyugosztalja!) esete. Amikor Athénban 2004-ben az olimpián a lőtéren a döntőben minden korongot eltalált, szállt a lila por, sokan emlegették a boldog(talan) katonaéveiket. Amikor ők is valami hasonlót vittek véghez, kissé pontosabban. Mert csak figyelni kell, de erősen, aztán meghúzni a ravaszt, helyesebben az elsütőbillentyűt. Máris jönnek a tízesek. Még akkor is, ha itt repülő célról volt szó. De sörétes puskával könnyű ám! Próbálta volna az a remek asszony géppisztollyal. Azért az már inkább valami!

Az egyik mentális földönfutótól egyszer megkérdeztek valamit a röplabdáról, mert ahhoz is „lőni kell” egy csapszékben. A söntéspultot támasztva a válaszból hamar kiderült, mennyi köze volt az ürgének a játékhoz. Mert azt felelte: „Nézz meg egy félidőt, abból mindent megértesz!” A kézilabda sem úszhatta meg a szaktudást. A hét a hat elleni játék során máris érkeztek a hozzászólások. Valaki azt nem értette, miért állították ki a kapust, miközben semmit sem csinált? Ha meg lezavarták a síposok, akkor mitől lettek kettővel többen a támadók? Nem igaz, hogy nem vették észre azok a „füttyös rigók”. Mindezt olyan rátermett véleményvezér jelentette ki, aki a hétméterest bátran keverte a mohácsi vésszel vagy a jobbkézszabállyal.

A kiváló párbajtőröző, Imre Géza sem kerülhette el a pellengért. Amikor jelentős előnyt leadva 2016-ban, az ötkarikás játékokon a döntőben kikapott, egy „fegyvermester” azt kiabálta magából kikelve, hogy azt az egy nyamvadt találatot már ő is bevitte volna. Ami bizonyára úgy lett volna. Csak előtte azt a százezret nem, ami az úton elvezetett az ezüstéremig. Nem kell minden stációt végigjárnia annak, aki táltosnak született, hat ujjal, ami miatt elmaradt a zongoraórákról.

Az ökölvívó Kovács „Kokó” István meg azért balfácán egy ilyen „intim” miliőben, mert Pablo Chacón ellen nagyképűen öklözött, de meg is kapta a magáét érte. A korábbi sikerek mind elillantak egy agytröszt szerint, aki még olyan utcában sem járt, ahol valaha állt egy szorító. Hozzá képest egy gyáva nyúl az antik görög eposzok legnagyobb hőse lenne. De nincsen mese, konyítani muszáj a témához, ennyi az egész. Ady Endre is inkább volt zseni, mint profi rímfaragó. Ha neki ment, úgy másnak is sikerülhet a maga térfelén „vágni” a lényeget. Elvégre a nagy szimbolista is bejáratos volt az italmérésekbe. 

Itt jutottunk el a magyar nép legnépszerűbb szórakozásához, magához a labdarúgáshoz. Meg Tupi bácsihoz. Utóbbi eredeti neve Horváth József volt. Bár a meggyőződéses „tupisták” közül egyesek rosszul tudják még a mesterük nevét is, mert Lászlóként szokták megidézni. Volt olyan is a pécsi futballvilágban, ám ő „Lacikaként” vonult be a halhatatlanok helyi panoptikumába. A kiismerhetetlen biciklicsel fűződött hozzá, leginkább a PVSK színeiben. Előbbi szintén játszott hátvédet a vasútban, viszont a Pécsi Dózsában az 1960-as évek végén meg a következő évtized elején lurkók százait tanította a futball fortélyaira. Sportnevének eredőjét eddig nem sikerült megfejteni, pedig akadtak ilyen irányú törekvések. Tupi bácsi örökségét éppen ezért is kötelességünk továbbra is magunkkal vinni. A kortársai közül talán már senki sem él, aki ráakaszthatta, hogy Tupi. Egykori játékosai közül a mai hatvanasok, hetvenesek mégis párás szemmel ejtik ki a nevét. Főleg, ha tévednek. Ez a „tupizmus” lényege! Mert bár ő itt címszereplő, inkább áldozat, hiszen annyit emlegetik a hagyatékát, hogy az már sértéssel ér fel, pedig az nem lehet cél. Ugyanis ha Szoboszlai Dominik bevág egy zseniális szabadrúgást huszonnyolcról, akkor a hálás publikum érdemes tagja hamar meg szokta jegyezni a pohár mellett, hogy pont úgy csinálta, ahogyan neki Tupi bácsi mutatta. „Leszorítva a lábfej, semmi lefegés, rádőlni, aztán bumm!” Ha Mohamed Szalah bármit elront, abban a pillanatban már meg is kapja a talponállóban: „Az ilyet Tupi bácsi elzavarta volna még a salakos edzőpálya környékéről is.”

Két ­korty között mindezt olyan alak dörmögte, aki a megyei első osztályban a kispad mellett úgy melegített, hogy rendre felforrósodott a lába alatt a salak. De annyira ám, hogy egy komolyabb egyetem fizika tanszékén hőtanból mentő kérdés lehetne a kettesért a neve.

A Corvus frugilegus (vetési varjú) mintapéldánya minden rossz passz után el szokta kezdeni a károgást. Amikor a Ferencváros megszerezte sorozatban hetedik bajnoki aranyát futballban, rögvest rázendített: „Jaj, nagyon nehéz lesz a következő idény, mert mindenki minket akar majd megverni, meg a bírók is ellenünk lesznek a folytatásban.” Örülni nem szokott, legfeljebb „rinyálni” képes. Bezzeg Tupi bácsi fénykorában még megtudhatta mindenki, milyen az igazi futball. Fölmenni fejelni, le a földre, a sarokba, máris lehet közepet kezdeni. A tizenegyest meg egyszerűen be kell vágni erőből a felsőbe. Érjen oda a kapus, ha tud! Ezek szerint kapuvédőt az öreg nem oktatott, mert különben még a védhetetlent is megfogták volna a „portások”. Vagy ők egy másik kultusz részesei lehetnek? 
Egy teniszguru azt hadoválta, a világ szűkebb elitjébe tartozó bármelyik férfi játékos tíz első adogatásából hármat azért visszaadna. Babos Tímea neve ilyen szövegkörnyezetben fel sem vetődött. Egy magyar hölgy ellen nem lenne sportszerű cselekedet egy kontra­ütés. Miközben éppen olyan lassú volt szegény szájhős, mint egy sprinter csiga. De a padláson őrzött egy teniszütőt, a kutyája meg imádta a sárga teniszlabdákat, mindig vissza is hozta őket az elhajítást követően az ebfuttatók környékén. Ám a gazdája sajnos néhány perc alatt halálosan elfáradt, ezért inkább becsoszogott a becsületcsökkentőbe osztani az észt. Abban nehezebb izomlázat szerezni, mint a folyamatos röptézésben. Lábmunka helyett fejmunka, képzelő­erő magabiztossággal keveredve. Érezzék a többiek a mentális fölényt! Eszükbe se jusson semmit megkérdőjelezni!

Aki ellenben már idáig eljutott, az a mindentudás erényével van felvértezve. Itt nem számít a profizmus, az évtizednél hosszabb felkészülés, a tehetség, az elhivatottság. Mert a „megmondó” nem rejtheti véka alá a tudását. Ebből aztán viták alakulhatnak ki, néha „anyázásig” is fajulhatnak az eszmecserék, mert sportnemzet vagyunk. Ahol a legrátermettebbek mindent megjósoltak előre. Természetesen utólag!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!