„Enbéhárom”: játsszuk le magyarul – Vincze András publicisztikája

ÁLLANDÓ BETELEFONÁLÓNK van, amolyan mindent (is) tudó olvasó, s elő-előfordul, hogy a mantrázásával kinyitja a monitorlesésben megfáradt szemet az aktuális futballügyek kapcsán. Most éppen az NB III-mal traktált, emlékeztetve arra, hogy „…ugye, tudja, hogy jön a tavaszi folytatás”, majd innen merész fordulattal váltott, hogy „…és maga írt már arról, hogy az NB III-ban is játszanak a külföldiek”, aztán elhadarta, hogy „…és most már tényleg kezdeni kellene valamit az NB III-mal”, nekifutott annak, hogy „…hát még ilyet, a légiósokat valami projektjátékosoknak hívják”, mígnem a tiráda végén kibújt a szög a zsákból: „…no, hát már megint elküldtek valahonnan egy mihaszna külföldit – az »enbéháromból«, érti, az »enbéháromból«!”. 
Hosszú beszélgetés volt, na…

Az pedig különösen szomorú tapasztalás, hogy szinte csak a negatívum bukott elő, holott tudtam, a tavaszi bajnoki folytatás volt a betelefonálás apropója (és persze a végén mindig ugyanaz a kérés hangzik el: ugyan, hozzuk már le az összeállításokat is), szóval lehetett volna vidám téma felé kanyarítani a beszédet, de csak egymásra rakódtak a szurkolói panaszok… Amikor néma lett az éter, arra gondoltam, nekem lett volna több sztorim a harmadosztályról: régi foszlányok, amelyeket majd’ negyven év távlatából is szívesen elő-előhúzok az emlékek közül.

Ott volt például a solymári Pemü-Agruma a kilencvenes évek elején, a nagy álmok csapata: a környék néhány fiatal tehetsége és pár rutinos spíler napi edzésekkel, komoly taktikával és igencsak aktív szponzori háttérrel (Imrével, a focimániás étterem-tulajdonossal) próbált messzire jutni a harmadosztályban. Talán túl gyorsan is… A nagy álmodozás alapját az adta, hogy a legendás Dorog akkoriban a talpon maradásért küzdött, s a megoldást a solymári fúzió, illetve az NB III-as indulási jog átadása, átvétele kínálta (s ha már a dorogi foci: akkoriban a bányászcsapatnál pallérozódott ifjú szakvezetőként Reszeli Soós István, aki később az élvonalban Sopronban, a Honvédnál és az ETO-nál is dolgozott, irányított a kispadról 214 NB I-es meccset, s már majd’ tizenegy éve ő sincs köztünk…).

Na, szóval, a nagy egyesüléssel kicserélődött a csapat is, a Buda környéki kisegyesülethez érkeztek képzettebb labdarúgók, köztük a volt ferencvárosi Fried József, Wohl Zoltán, aki védőként aztán a BKV Előrénél is játszott éveket, a kissé gidres-gödrös solymári gyepre festett gólvonala elé az élvonalbeli Tatabányától kölcsönkapott kapus, Mázi Tamás állt, majd később, már menet közben érkezett (amúgy megmentőnek, mert az eredményességgel idővel volt baj rendesen) a volt válogatott Farkas Tibor, aki Angyalföldön s így az NB I-ben menő labdarúgónak számított. Szakvezetőként Hankó János dolgozott a csapatnál, ő a Vasasnál, sőt egy időben a válogatottnál, Mészöly Kálmán mellett volt pályaedző, és tény, igencsak tartalmas gyakorlásokat vezetett – a hétfő kivételével minden hétköznap. Az igencsak komplex szakmai erőfeszítés hatását „műkedvelőként” magamon is érezhettem, ugyanis a mai napig mellettem dolgozó kollégám, Vajda Gyuri akkoriban nem győzött fricskázni: „Te, Vincze, Solymáron jó edzések lehetnek, mert már akkora a combod, mint egy elefánt lába!”

Na, igen…

A Pest megyei csapat NB III-as küldetésében igazából az volt a jó, sőt a legjobb, hogy mágnesként vonzotta a környék tehetséges gyerekeit. Jöttek edzésre Pilisvörösvárról, Pilisszentivánról, Piliscsabáról, és nemcsak jöttek, hanem az ügyesebbje néhány forduló leforgása alatt kiszorította a kezdőből az öregebb „csókákat”. Mezei János, Brandhuber Barna a szorgalmával egész messzire jutott: ha jól emlékszem, és remélem, hogy jól emlékszem, előbbi srác meghívót kapott az akkor még létező, a megyei bajnokságokban szereplő csapatok legjobbjaiból összeállított válogatottba, amely Németországban szerepelt nemzetközi tornán, utóbbi pedig a Vasashoz került, márpedig a kilencvenes években még igencsak nagy szó volt az, hogy valakit egy nyárfáktól körülölelt pályáról csábított magához egy fővárosi nagy egyesület. Amúgy a foci (mármint az a klasszikus „enbéhármas”) nem csupán az ifjaknak adott perspektívát, hanem azok is megdicsőülhettek, akik amúgy már láttak élvonalbeli öltözőt is belülről, vagy játszottak füves, salakos, földes talajon is, mint Karakas Attila, aki szintúgy Solymárra jött, látott és győzött. Néhány meccsen megbolondította az ellenfelek védőit, szerzett fél tucat gólt, és máris valamelyik NB II-es klubnál találta magát.

Szép volt, rég volt, de jó volt – és leginkább azért volt jó, mert az NB III remek merítési lehetőséget jelentett, hiszen szerte az országban ösztönös, még pallérozásra váró tehetségek fociztak, akiket a pályáról pályára járó játékosmegfigyelők fedeztek fel a magyar futball számára.

Írhatnám, hogy az NB III a kilencvenes években szó szerint magyar bajnokság volt. Lovasberénytől Barcson át Gyomaendrődig a megyei sportdicsőség velejét nem csupán az NB I, hanem egy-egy harmad­osztályú csapat és a hétköznapokon a mezőn vagy a gyárban dolgozó, hétvégén pedig a tarackoson parádésan dribliző labdarúgók elegye adta. Mélyebben felesleges belemenni abba, milyen kincsesbánya volt anno a legalacsonyabb NB-s osztály (amúgy is leírtuk már ezeregyszer), de annak idején nem volt akkora csoda, mint manapság, hogy nagyszerű képességű játékosok bukkannak fel, az viszont már valóságos varázslatnak számított, ha egy-egy NB III-ból érkező tehetség hosszabb távon is megkapaszkodott a profik között – az NB I-nek is megvolt a jó értelemben vett tartalmas magyar minősége (és bárki bármit is mond erre a „magyaros” kitételre, játéktudásban és a képességeket illetően jóval erősebb volt a kilencvenes évek élvonala, mint a jelenkori az elképesztő légiósdömping közepette). Nyilván rengetegen emlékeznek Dzurják Józsefre, s a legendás Csöpi karrieríve talán a legjobban passzol a fenti merengéshez, hiszen ő aztán tényleg végigjárta a labdarúgó-szamárlétrát. Ikladon kezdett, játszott alacsonyabb osztályú jászsági csapatokban, majd az NB II diósgyőri gólkirályaként került a Ferencvároshoz, s álomklubjában eljutott a futballistaként egyénileg meghódítható csúcsig, 1990-ben ő volt az NB I legeredményesebb csatára, nála jobban senki sem érezte a kaput.

Szóval, a lényeg, hogy NB III-nak lennie kell – azért, hogy valódi NB I-es utánpótlás is legyen.

Közelítsünk akkor innen az olvasói „panaszhoz”: igen, bajnokság az van, viszont a kohézió nem létezik (legalábbis ma már), s hiába rikácsolunk itt, az újság hasábjain arról, hogy az alacsonyabb osztályú futball nemzeti kincs, a jelenkor történései egyre riasztóbb képet festenek arról, ami a globalizált futballozás címén zajlik – már az amatőrök világában is.

És akkor következhet az a passzus, hogy az egyik élvonalbeli klub NB III-ban indított csapatától még a tavaszi szezonkezdet előtt távozott egy légiós, aki a futballunkban töltött huszonnégy hónap leforgása alatt csupán perceket töltött el a gyepen, arra pedig esélye sem volt, hogy beküzdje magát az NB I-es keretbe. Nos, ahogy korábban, úgy ma sem értem, milyen futballszakmai koncepció engedi, hogy a legmagasabb „amatőr” osztályban akár egyetlen légiós is elvehesse a helyet a magyar gyerekektől (lásd még e cikk elejét, hogy anno ki mindenkinek a stoplija hasította a füvet a megyei pályán), úgy, hogy pályára küldésre kvázi alkalmatlan…

S itt jöhet az a megjegyzés is, hogy tán nem véletlen, manapság már nincs olyan játékos, akit kapásból elhelyeznék a futballtérképen. Hajdan ráadásul nem csupán néhány mániákus focirajongó, hanem szinte az egész ország tudta, melyik NB III-as pálya korlátjára érdemes kikönyökölni a vasárnapi ebéd után. Ennek fényében tehát az sem lehet véletlen, hogy a labdarúgáshoz való ragaszkodás apropóján a különösen jól cselező, futó, vetődő, fejelő spílerek nevei kitörölhetetlenül megmaradtak az emlékekben.

S akkor ide passzol az örökös betelefonáló aktuális mondandója: március első napján, vasárnap folytatódik az NB III. S ha lehet kívánni valamit ez ügyben, akkor így hangoznék: játsszák is le – magyarul…!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!