Nyakkendőt az edzőkre – Mohai Dominik publicisztikája

A magyar válogatott videóelemzője, Beregi István néhány hete zavarba ejtően hosszú, de végtelenül tanulságos írást publikált, amelyben szót emel az ellen, hogy minden és mindenki kezd egyformán kinézni, ugyanúgy viselkedni. Rengeteg érzékletes példát talált: az autógyárakból megkülönböztethetetlen, fehér SUV típusú autók gördülnek ki, mindegyikben érintőképernyős panellel, egyedi gombkiosztás nélkül. A világmárkák logói, betűtípusai elvesztették karakterüket, színeiket. Nincsenek már új történetek a filmvásznon, csak a jól bejáratott klasszikusokról húzzák le a sokadik bőrt a második, harmadik, negyedik részekkel, előzményfilmekkel vagy egy mellékszereplő senkit sem érdeklő kalandjaival, amelyek legfényesebb pillanata, amikor utalást tesznek egy régi közönségkedvencre, esetleg az meg is jelenik (majd kiderül, hogy több fizetést kapott a kétperces cameóért, mint a sorozat főszereplője az évadért). Szegény Star Wars…

A kávézók, az új építésű lakások és a stadionok kinézete is egy kaptafára megy. Talán mindenkinek eszébe jutnak ehhez hasonló sablonmegoldások, ha nem, akkor tessék elolvasni Beregi István A fehér sneaker korszaka című cikkét, mert kitűnő írás. A sportra úgy kapcsolódik rá, hogy a legtöbb futballedző sablonmegoldásokat alkalmaz, a szakavatott elemzők meccsnézés közben 10-15 perc után rájönnek, hogy akármeddig nézik, nem látnak semmi újdonságot taktikailag. A pozíciós játék lehetőséget biztosított arra, hogy a visszafogott anyagi lehetőségű klubok is szoros küzdelmet folytassanak a nagyokkal, mindeközben egyre kevesebb az egyéniség a pályán, mert a nagyok nem az egyéniségekhez, a váratlan, kreatív megoldásokhoz nyúlnak vissza, hanem a még hatékonyabb gólszerzési lehetőséget keresik, az utolsó 0.01 százalékot. Lásd: szöglet- és szabadrúgásvariációk. Tovább nem is taglalnám, mert nálam százszor jobban ért hozzá. 

A futball jövője szempontjából kevésbé fontos téma, de mégis, a fehér sneakerek, sportcipők az én szememet is szúrják az edzőkön. Miért néz ki minden szakember ugyanúgy a kispadok mellett? Teljesen fehér, vagy vastag fehér talpú, felül fekete sportcipő, és valamilyen fekete garbó, vagy hosszú ujjú póló, nagy ritkán zakó, amolyan sportosan elegáns stílusban. A színek hiánya az egyéniség kikopását is jelzi, de beleillik a belsőépítészet, a logótervezés vagy az autók külső-belső jegyeinek teljesen egysíkúvá válásába. 

Erről jut eszembe: nemrég avatták Pat Riley szobrát a Los Angeles Lakers csarnoka előtt. Az NBA történetének egyik legkiemelkedőbb egyénisége játékosként a Lakersszel egy (1972), a Magic John­son-, Kareem Abdul-Jabbar-, James Worthy-féle Showtime Lakersszel edzőként öt (egyet asszisztensként 1980-ban, négyet vezetőedzőként 1982-ben, 1985-ben, 1987-ben és 1988-ban) és a Miami Heat edzőjeként és elnökeként elért három bajnoki címe (edzőként 2006-ban, elnökként 2012-ben és 2013-ban) miatt érdemelte ki ezt az elismerést. Irányításával a Lakers háromszor (1983, 1984, 1989), a New York Knicks egyszer (1994) veszített a bajnoki döntőben, míg a Miami Heat négyszer bukta el az utolsó párharcot (2011, 2014, 2020, 2023) az NBA-ben, miután Riley már csak az elnöki feladatokat látta el 2008-tól. Amellett, hogy játékosként, edzőként és szakvezetőként legenda lett, stílusikonná is vált a nyolcvanas évektől.

Érdemes rákeresni a szoborra: Riley alakját a védjegyének számító Giorgio Armani öltönyben, végtelen eleganciát sugározva öntötték bronzba az örökkévalóságnak. 

S hogy miért olyan érdekes ez a részlet 2026-ban? Nézzünk végig az NBA edzőin: a legtöbb középiskolai tesitanár benyomását kelti a melegítőjével. Tessék az edzőközpontban hagyni, jó lesz az edzésen, a meccsekre kössön nyakkendőt! Ennél persze egy fokkal jobb, ahogy a futballedzők öltözködnek, de az egyformaság és a cipőhasználat így is elégtelen. Pat Riley útmutatására az NBA edzői a nyolcvanas években elkezdték követni a példáját, nyakkendőt kötöttek, és ez a megjelenés hosszú évtizedeken át a liga íratlan szabályai közé tartozott. A koronavírus és a 2020-as, buborékban megrendezett rájátszás során megengedték az edzőknek, hogy melegítőt húzzanak a meccseken, ám a szokatlan látvány megmaradt a korlátozásokat követően is: kiengedték a szellemet a palackból, és már engedélyezték a hivatalos csapatruházatot a pálya szélén. 

Pat Riley a szoboravatása után rendezett sajtótájékoztatón a következőket mondta legendássá vált öltözködésével összefüggésben: „Azt kívánom, bárcsak visszatérnének a zakóhoz és a nyakkendőhöz. Szerintem a közönség olyan embert szeretne látni az oldalvonal mellett, aki úgy néz ki, mint egy vezér, úgy öltözködik, mint egy vezér, és úgy viselkedik, mint egy vezér.” 

Márpedig „pizsamában” ez az illúzió elveszik. Nyilvánvaló, hogy nem lehet mindenki Pat Riley-hoz hasonlóan Armani személyes jó barátja, de megfelelő minőségű, megfizethető zakókat és nadrágokat, szép bőrcipőket szinte mindenhol árulnak. No nem mintha az edzői fizetésekből és végkielégítésekből ne jönne ki egy Giorgio Armani is… 

Az olasz futballedzők öltözködésére továbbra sem panaszkodhatunk, mégiscsak a divat egyik őshazájából jönnek. Marco Rossi mindig tekintélyt parancsolóan néz ki a Puskás Aréna kispadja mellett, és szerintem sokak emlékezetében megmaradt a 2021-es Európa-bajnokságon aranyérmet szerző olasz válogatott szakmai stábjának szürke, a labdarúgó-szövetség logójával ellátott Armani-öltönye.

Szervezzen akármilyen gálaeseményt a Formula–1, a Ferrari soha nem engedné el a pilótáit az eseményre készült méretre szabott, a csodálatos ágaskodó paripával ellátott öltöny nélkül. Sir Alex Ferguson mindig talált rá módot, hogy kitűzővel vagy a nyakkendőjén a címerrel jelezze, mégiscsak a Manchester United menedzsere, tehát nem igaz, hogy melegítőt kell viselni ahhoz, hogy a klubot képviselje az edző. 

Figyelemmel követem Révész Bulcsú, a bámulatosan tehetséges, mindössze 19 éves magyar sznúkerjátékos pályafutását: a Welsh Openen a sportág történetének egyik legnagyszerűbb alakjával, John Higginsszel hozta össze a sors, a BBC közvetítette a meccsét, a szakkommentátor a szintén remek játékos Joe Perry volt. El sem tudom képzelni a lámpalázát, erre a játékvezető a kezdő lökés előtt kétszer is figyelmezteti: „Tűrje be az ingjét rendesen!” Számomra a sznúker egyik legfőbb bája épp abban rejlik a többi „kocsmasporthoz” (darts, pool) képest, hogy elegánsan öltöznek a résztvevők.

Megjegyezném, hogy ha Pat Riley intelmeit szigorúan vesszük, Massimiliano Allegri nem mindig tartotta be a viselkedéssel kapcsolatos kitételt. Második juventusos korszaka végén megszaporodtak a tajtékzó pillanatok, zakóját dobálta, nyakkendőjét letépte egy-egy vélt bírói tévedés után, emiatt pedig nem vezérre, hanem inkább kontrollvesztett kisgyerekre hasonlított. Azért az öltözködés sem minden, és ezt az argentin Diego Simeone is gyakran bizonyítja…

A futball jövője szempontjából még jelentéktelenebb tény, hogy nagy sajnálatomra az újságírók is simán elvegyülnek a szurkolók között öltözködésük alapján. Kis műhelytitok, hogy nem várok el olyat az edzőktől, amit magam ne tartanék be, s ugyan sokan talán megmosolyogják ezt a gondolkodásmódot, az NB I igenis megérdemli a tiszteletet, amit az öltözékkel meg lehet adni. Az első lépést éppen Cserháti András kollégámnak köszönhetően tettem meg: beleégett az agyamba, ahogy néhány évvel ezelőtt azt mondta, akárhány fok van, rövid gatyában sohasem jelenne meg a stadionban. Én már a nyakkendővel és a zakóval is így vagyok, persze az Armani még álom. Szabadságharcomat egyelőre magányosan vívom: „Érettségizni voltál?”, „Jelmezbálba mész?”, „Leszel a könyvelőm?” – szólnak a változatos ugratások. Érdemes tűrni, hátha a sajtótájékoztatók vagy a személyesen elkészített interjúk során valaki ihletet kap, és a következő mérkőzésére előkapja a legutóbb az esküvőjén használt öltönyét.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!