Kispesti földben nyugszik Szántó Imre

Amerre a szem ellát, egykori és mai bunyósok, legalább ötven olimpiai, világ- és Európa-bajnoki érem tulajdonosai, mindenki eljött, hogy elbúcsúzzon Öcsi bácsitól. Volt, akinek korosztályos válogatottként volt az edzője, a többség tizenkét éves szövetségi kapitánysága alatt érte el legnagyobb sikereit, másokat később edzett és juttatott el a nemzetközi elitbe.

Lakatos Pál, Mizsei György, Béres Zoltán, Erdei Zsolt, Kótai Mihály, Balzsay Károly, Hidvégi György, Bedák Zsolt és Pál, Harcsa Norbert és Zoltán – a magyar ökölvívás elmúlt négy évtizedének legfényesebb csillagai mind eljöttek, hogy fejet hajtsanak az érces hangú edzőlegenda életműve és emléke előtt.

Mindenekelőtt persze valamennyiük közül a legeredményesebb és a legkedvesebb tanítvány, Kovács István. A Magyar Ökölvívók Szövetségének mai elnöke, akit mestere még véletlenül sem hívott volna soha Kokónak, könnyes-mosolygós gyászbeszédében felidézte kettejük évtizedeken átnyúló gazdag közös pályaívét, az 1988-as junior Európa-bajnokságtól a harminc éve megnyert atlantai olimpiáig és az 1997-es budapesti világbajnokságig.

Edzők, sportvezetők, bírók, támogatók, barátok és egyszerű szurkolók állták körül a sírt, amelyben a 82 évesen elhunyt Öcsi bácsi lelt végső nyugalomra. Ha nem is mondta ki senki, mindenki pontosan tudta, hogy egy, vélhetően megismételhetetlen korszak végleg lezárult.