A Professzor először oktatta a mezőnyt

„A legnehezebb az volt, amikor 1984–1985 telén belelapoztam az újságokba, és azt kellett olvasnom: »Alain Prost sosem lesz világbajnok« – ekkor fogadtam meg, hogy 1985 az én évem lesz.”

És valóban, az akkor harmincéves francia F1-es klasszis már túlesett egymás után három olyan idényen, amelyben bár reális esélye nyílt a vb-címre, különböző okok miatt mégis elbukta őket. A Renault-nál 1982-ben és 1983-ban hiába építettek neki gyors autót, a hazai beszállítók pocsék minőségű alkatrészei miatt számos alkalommal kellett feladnia az adott futamot nyerő pozícióból. A lehetetlen helyzet miatt meg is romlott a viszonya a csapatvezetőséggel, és 1984-re inkább csatlakozott Niki Lauda mellé a McLarenhez, ahol viszont pechjére mindössze fél ponttal kapott ki csapattársától a világbajnoki küzdelemben.

A fájdalmas pofonok és kritikus újságcikkek hatására az 1985-ös idényre változtatta meg gyökeresen hozzáállását, és érdemelte ki széles körben is a Professzor becenevet, amelyet analitikus és pragmatikus gondolkodásmódja magyarázott. Korábban minden edzésen, minden időmérőn és minden versenyszituációban a leggyorsabb akart lenni, második mclarenes évében viszont legnagyobb részt a vasárnapi futamokra koncentrált, amelyekből a rosszabb napokon is igyekezett a maximumot kihozni.

Miután a brit csapat az azt megelőző évben 16-ból 12 versenyt megnyert, és toronymagasan lett konstruktőri világbajnok, az új évadnak is favoritként vágott neki, csakhogy a kudarcokat követően az ellenfelek sem lazsáltak a télen, és több istálló is szintet lépett. Eközben ráadásul a versenyzők szempontjából is ez volt az F1 (egyik) aranykora, Prost konkurenciáját ugyanis olyan egykori és jövőbeli világbajnokok jelentették, mint például Niki Lauda, Nigel Mansell, Keke Rosberg, Nelson Piquet vagy Ayrton Senna. Az egy négyzetméterre eső zsenik száma tehát kifejezetten magas volt a boxutcában, de az olasz Michele Alboreto is élete szezonját futotta, alapos fejfájást okozva a többi sztárnak. Ezt Prost már az évadnyitón tapasztalhatta, amikor Brazíliában csak nagy csatában tudta legyőzni a ferraris ellenfelét, aki aztán az ötödik futamig további két második hellyel és egy győzelemmel nyomatékosította: ez az év korántsem lesz olyan diadalmenet a McLarennek, mint az előző. A francia pilóta eközben kicsúszott az estorili esőben, Imolában pedig a megengedettnél könnyebb autója miatt kizárták, és akkor valóban úgy érezte, a versenyzés istenei egyszerűen elátkozták őt. 

A legutóbbi idény Magyar Nagydíj nélkül

Alain Prost 1985-ös első világbajnoki címe abból a szempontból is különleges, hogy az volt a legutóbbi olyan idény, amelyben nem rendeztek Magyar Nagydíjat. Noha hazánk futama az előzetes versenynaptárban már szerepelt, az F1-et irányító Bernie Ecclestone azt a budapesti Városligetben vagy Népligetben szerette volna megrendezni, amire a helyi hatóságok nem bólintottak rá. A nagydíj ötletéről ugyanakkor nem mondtak le, és miután a mogyoródi dombok között megtalálták a megfelelő helyszínt, az 1986-os menetrendben már szerepelt a futam – gyakorlatilag a csődbe jutó Zandvoortot váltva. Érdekesség, hogy bár Prost 1993-as visszavonulásáig összesen négy világbajnoki címet és 51 győzelmet aratott, hazánkban hét próbálkozása során egyszer sem tudott nyerni – ehhez legközelebb 1988-ban került, amikor mclarenes csapattársa, Ayrton Senna mögött fél másodperccel másodikként ért célba.

Pedig most legalább házon belül nem kellett ádáz harcot vívnia Laudával, az utolsó évadát teljesítő osztrák ugyanis főként autója pocsék megbízhatósága miatt a teljes idényben mindössze háromszor (!) érte el a célvonalat. Ha ez 1984-ben történik, Prost toronymagasan világbajnok, ám ahogy korábban mindig, most is a nehezebb utat kellett bejárnia. Bár a 16 futamos idény feléhez érve három futamgyőzelemmel állt (Jacarepagua, Monaco, Silverstone), még mindig a stabilabban teljesítő Alboreto nevével kezdődött a tabella, mivel a Ferrari pilótája nyolcból hat versenyen dobogón végzett, és csak kettőn nem szerzett pontot. A két vb-aspiráns ezután felváltva szerzett még egy-egy győzelmet, így a tizedik nagydíj után 50-50 ponttal állt, mindazonáltal a további esélylatolgatást nehezítette, hogy a kor szokásainak megfelelően mindenkinél csupán a 11 legjobb verseny számított bele a bajnokság végeredményébe. Bár ez manapság furcsán hangzik, akkoriban a rengeteg technikai probléma miatt így próbálták meg elérni, hogy a szerencsefaktor kevésbé játsszon szerepet a bajnoki küzdelemben.

A későbbi „mínuszolások” miatt tehát nehéz volt számolgatni, egyszerűen csak menni kellett előre, és bízni a legjobbakban. Bár ilyen kiélezett helyzetben Prostnak nyilván minden egyes pontra szüksége lett volna, a kor szellemére jellemző, hogy Lauda egyetlen épkézláb versenyén a McLaren 50–5-ös pontállásnál sem alkalmazott csapatutasítást, és hagyta, hogy az osztrák megnyerje élete utolsó futamát közvetlenül a vb-címre pályázó Prost előtt. A francia mindazonáltal három ponttal így is a tabella élére állt, felkészülve az éles idényhajrára – mit sem sejtve róla, hogy bajnoki ellenfele, Alboreto a hátralévő öt futam egyikén sem ér már célba.

Ez azért ért mindenkit váratlanul, mert előtte szinte makulátlanul működött alatta a Ferrari, a 11 futamon bekövetkező két műszaki probléma akkoriban szinte elhanyagolhatónak számított. Az első csapás egy monzai motorhiba formájában érte az olaszt, majd Spában kuplunggondok miatt nullázott, így első, illetve harmadik helyével Prost már úgy érkezett meg Brands Hatchbe a 14. futamra, hogy biztossá teheti a világbajnoki sikerét. Noha versenye nem indult jól, hiszen a hatodik rajtkockából indulva visszacsúszott a 14. helyre, végül szép lassan felküzdötte magát negyediknek, miközben a szerencsétlen Alboreto ezúttal a turbó hibája miatt esett ki újra.

Nincs az a pontrendszer, ami ennyi nullázást kompenzálni tudna, így két nagydíjjal a vége előtt a 72–53-as állás Prost végső sikerét jelentette. Hatalmas kő esett le ekkor a francia szívéről, hiszen egyfelől bebizonyosodott, hogy peches bajnoki hadjáratai ellenére még sincs elátkozva, másfelől pedig az idény előtt tökéletesített „professzori” hozzáállásának hatékonyságáról is meggyőződhetett. Az utolsó két verseny már jutalomjáték volt, és dél-afrikai harmadik helye után 1985. november 3-án az adelaide-i Ausztrál Nagydíj 26. körében ért véget számára a nagy kaland, amikor motorja hatalmas füstfelhőt okádva felmondta a szolgálatot.

Később mégis ez a hosszú-hosszú hazaút volt neki a legédesebb, addigi pályafutása legnyugodtabb téli időszakára készülhetett – amelyben az újságok már egészen más hangnemben cikkeztek róla, mint tizenkét hónappal korábban… 

Az 1985-ös évad számokban

A 16 futamos egyéni bajnokság élmezőnye (csak a legjobb 11 eredmény számított): 1. Alain Prost (francia, McLaren-TAG) 73 pont, 2. Michele Alboreto (olasz, Ferrari) 53 pont, 3. Keke Rosberg (finn, Williams-Honda) 40 pont, 4. Ayrton Senna (brazil, Lotus-Renault) 38 pont, 5. Elio de Angelis (olasz, Lotus-Renault) 33 pont A 16 futamos konstruktőri bajnokság élmezőnye (minden eredmény számított): 1. McLaren-TAG 90 pont, 2. Ferrari 82 pont, 3. Williams-Honda 71 pont, 4. Lotus-Renault 71 pont, 5. Brabham-BMW 26 pont Pontrendszer: 9-6-4-3-2-1. Futamgyőzelmek: Prost 5, Alboreto 2, Senna 2, Rosberg 2, Nigel Mansell (brit, Williams-Honda) 2, De Angelis 1, Nelson Piquet (brazil, Brabham-BMW) 1, Niki Lauda (osztrák, McLaren-TAG) 1