Fischer Mór, a béke sportnagykövete

Harmincegy előadást, számos vitaestet és társa,sági eseményt foglalt magába Fischer Mór (1875–1945) hatalmas észak-amerikai körútja, amely során a nyolc nyelven beszélő, vasúti mérnök végzettségű sportdiplomata a magyar kultúra értékeivel igyekezett megismertetni a tengerentúli közvéleményt. A 20. század első évtizedeinek általánosan megbecsült futballvezetője, az 1930-as futball-világbajnokság szervezésében is jelentős érdemeket szerző FIFA-alelnök, a Magyar Labdarúgók Szövetsége első számú nemzetközi képviselője maga is sokat látott-hallott-tanult 1931 októberében kezdett körutazása során, tapasztalatait pedig az Amerika ifjúsága című könyvben foglalta össze. Az antikváriumokban is ritkaságnak számító kötetet érdemes kézbe venni, a korabeli társadalmi jelenségekre, világpolitikai viszonyokra, nemzedéki kérdésekre reflektáló mű ma is számos aktualitással szolgál.

A magyar világutazó alapállása egyértelmű, maga is hangsúlyozza bevezetőjében, hogy a Carnegie Alapítvány támogatásával állt a különböző amerikai városok katedráira, a képviselt intézmény eszmei célját pedig így fogalmazta meg: „Az alapító legfőbb törekvése, hogy minél gyorsabban szüntessék meg annak a lehetőségét, hogy civilizált államok vitáikat fegyverrel döntsék el.” A kérdésről szólva tanulságos megemlíteni a kötet vége felé tett különbségtételt, amely – egy amerikai diák álláspontját idézve – a „Si vis pacem para bellum” („Ha békét akarsz, készülj a háborúra”) bölcsességgel szemben a „Ha nem akarod a háborút, készítsd elő a békét” felfogást tartotta követendőnek.

Az 1934-ben publikált kiadvány útmutatással szolgált a kor szellemi, politikai tendenciáit és globális erőviszonyait illetően is. Fischer Mór szavaival: „Mint valami nagy kérdőjel mered elénk Oroszország. Széles örvény mélyére jutott, s ott akar – ki nem próbált módon – berendezkedni. A többi európai ország csak a második hegedűt játssza a nemzetek koncertjében. Sorsuk és jövőjük egy a nagy világhatalmak most még olyannyira bizonytalan sorsával és jövőjével. Viszi, sodorja őket az ár. Beteg és lázas Európa valamennyi népe, s csak a láz fokában van közöttük különbség. Mindenütt gond üli meg a lelkeket: mit hoz a holnap? A népek e komor hangulata közepette szólal meg az én szerény hangom. Nincs sem költői szárnyalása, sem prófétai ereje; egyetlen jogosultsága a megszólalásra, hogy a részvétet érző szív mélyéből fakad s talán kisugárzik belőle a remény melegsége, mely szebbnek tünteti fel előttem a világ jövő lehetőségeit, amióta Amerika egyetemeit járva, megismertem annak ifjúságát.”

Kanyarodjunk a sport témájára! A magyar sportvezető a francia fővároson keresztül indult útnak az óceánon túlra, itt merengett el személyes tapasztalatain és a sport béketeremtő lehetőségein.

„Este Parisban! A »Café de la Paix« terraszáról nézem az esti órákban is sűrűn hömpölygő tömeget és felújulnak emlékezetemben a régen elmúlt napok, az 1900. évi párisi világkiállítástól az 1931. februárjában (A mérkőzés 1931. március 15-én volt – a szerk.) Parisban lefolyt francia–német válogatott labdarúgó-mérkőzésig, – látogatásaim a fény városában. Úgy tűnt fel a mérkőzés napján a franciák városa, mintha németek szállották volna meg. Tízezernél több német kísérte el válogatott labdarúgó csapatát a francia fővárosba, hogy szemtanúja legyen két nagy nemzet nemes küzdelmének a sport terén. 1923. májusában tartotta ülését a nemzetek városában, Genfben, a világ legnagyobb sportszövetsége, a Fédération Internationale de Football Association. A Népszövetség titkára ebédre hívta meg a kongresszus tagjait. Ebéd folyamán azzal a kérdéssel fordultam szomszédomhoz, a Nemzetközi Labdarugó Szövetség elnökéhez, Rimet-hez, vajjon mit gondol, mikor fognak francia földön a német és francia csapatok találkozni?
– A német és francia nép közé olyan mély szakadékot vont a háború, hogy ennek áthidalása évtizedekig fog tartani, – volt a válasz.

S lám, már nyolc év multával a párisi Stádiumot körülvevő közönség tüntető melegséggel fogadta a német vendégcsapatot, s az egész mérkőzés a barátság és béke jegyében folyt le. […] A Nemzetközi Labdarugó Szövetség elnöke is elmondhatja, amit annak idején V. Károly olyan büszkén hirdetett, hogy a nap az ő birodalmában sohasem nyugszik le.”

Amerikai fellépéseit rögzítő úti beszámolójában újra és újra szóba kerül, hogy milyen példákkal tette tartalmassá Mit adott Magyarország a világnak? című előadását. Mások mellett Petőfi Sándor, Jókai Mór, Madách Imre, Kossuth Lajos, Apponyi Albert, Munkácsy Mihály, Liszt Ferenc, a Bolyai testvérek, Eötvös Loránd, Kőrösi Csoma Sándor, Vámbéry Ármin, Stein Aurél, Semmelweis Ignác, Jedlik Ányos, Puskás Tivadar neve jön elő. Az Európában elterjedt association football, vagyis soccer képviselője több alkalommal is megtapasztalhatta az Újvilágban népszerű amerikai football sajátos közegét. Ha a Pocatellóban megszemlélt mérkőzésről szóló beszámolóját olvassuk, úgy tűnik, elsőre nem varázsolta el a sportág.

„Soha előbb nem láttam és nem olvastam az amerikai football szabályait. Nézem a pályán az 5–5 yard távolságban párhuzamosan haladó vonalakat, nézem a pálya végén lévő két oszlopot és a keresztbe elhelyezett rudat, látom, hogy hol az egyik, hol a másik csapat felváltva támad, mérik a távolságot, amellyel a támadó csapat előbbre jutott, de végeredményben nem tudom kivenni, miben van a játék szépsége; csak nagy küzdelmet, nagy akarást látok és látom, hogy cserélik a játékosokat és úgy emlékszem, mintha egy játék folyamán 25-en is részt vettek volna a játékban. Eltöprengek magamban, miért nevezik footballnak ezt a játékot, mikor a lábnak a labda kergetésében oly kevés szerepe van? Homályosan emlékszem mindezekre, mert a dékán autójában, ahonnan a mérkőzést néztem, – bevallom – elaludtam. [...] Őszintén örültem, mikor vége volt a mérkőzésnek.”

Későbbi meccslátogatásai során valamelyest árnyalta véleményét, morális nevelést vélt felfedezni a brutális ütközések során tanúsított önmérsékletben, és Pullman városában ezt is megállapította: „A fiatalság lovagias szelleme megnyilvánulásának voltam tanúja. Nem jutott senkinek az eszébe, hogy a vesztett mérkőzés után ócsárolja a győztest vagy legyőzöttet. Ezek tudnak előkelően kikapni is, ami a fiatalság erényei között bizonyára a legnagyobb.” Seattle-ben a kezdés előtt bemutatott veterán sportcsillagokra figyelt fel: „Mérkőzés előtt felvonulnak azok a régi diákok, a »letter man«-ek, akik valamikor betűt viseltek, azt, amely a válogatott csapathoz való hozzátartozandóságnak a jele. Ezek az egyetem volt dicsőségei. […] Az ő ünneplésükkel kezdődik a nagy mérkőzés. Ők a hősök, régi mérkőzések harcosai, bálványok egykor, kik most fiatalok között is fiataloknak érzik magukat. A keményen küzdő amerikai élet közepette a dollárcsinálást abbahagyva, eljönnek a home coming napjára és elfogja őket az ifjú romantika heve.” San Franciscóban a szesztilalom kijátszását figyelte meg a lefújás után: „Este nem lehetett ráismerni San Franciscóra. A hatalmas, 15 emeletű San Francis-szálló zsúfolva volt vendéggel. A szeszes italok fogyasztásának teljes tilalma ellenére a szeszesitalok élvezése folytán a vendégek túl jókedvűek voltak. Táncmulatság zárta be a nagy nap ünnepét, a nagycsarnokban ülve láttam egyeseket, akik a szeszesitalok túlságos fogyasztása folytán nem voltak társaságképes állapotban. […] A tilalom mindenütt fokozta az emberek vágyát. Még footballmérkőzések alkalmával is láttam olyan nézőket, kik nadrágjuk hátsó zsebéből előhúzták a laposra formált palackot, hogy annak tartalmát közbe-közbe ürítgessék. Sehol másutt footballmérkőzések alkalmával ilyen látványban nem volt részem, ezt tisztán csak annak kellett tulajdonítanom, hogy a tilalom bizonyos dacot váltott ki az amerikai fiatalságból.”

Végül álljon itt két – ars poeticával felérő – szemelvény a tanulságokat összegző fejezetekből...

„A régiek elve volt becsülettel élni, senkit meg nem bántani és mindenkinek megadni a magáét. A mai kor azonban az érvényesüléshez még egy új szabályt állít fel: sportszerűen élni, ami magában foglalja egyúttal a három előbbi tételt, mert sportszerű élet egyúttal sportszerű gondolkodást is jelent. […] A sport hatalmas és erős lánc az egyes nemzetek között. A sport hivatása ezeket egymáshoz közelebb hozni. Midőn a nagy világrengés után az egymással harcban álló országok lakói – félretéve minden haragot és gyűlöletet – egymással találkozni óhajtottak, csak a sport országútján nyílott erre alkalom. A sport hivatása békét teremteni, de nemcsak az egyes társadalmi osztályok, de az egyes nemzetek között is. Ott, ahol a sport ezt a hivatását nem tölti be, ott, ahol a béke helyett gyűlöletet és ellentéteket fakaszt, a sport elvesztette hivatásának egyik legfontosabb alapját.”