Fantomolimpia a háború árnyékában

„Berlinben hivatalosan bejelentettük 1940-re az igényünket a budapesti olimpia rendezésére” – hirdette a Sporthírlap 1930. május 24-i számának cikkcíme, a magabiztos hangnemet tükrözte a tudósítás is a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) kongresszusáról: „Az ülés folyamán Muzsa Gyula magyar delegátus hivatalosan bejelentette, hogy Magyarország ragaszkodik szerzett jogaihoz az olimpia rendezését illetően és a már egyszer megadott, de a világháború viharai folytán tárgytalanná vált 1920-as terminus helyett az 1940-iki évet kéri. Tekintettel arra, hogy a németek 1916 helyett 1936-ot kapják, remélhető, hogy Magyarország megkapja az 1940-es terminust. Két feltételnek kell eleget tenni: a stadiont felépíteni és anyagi garanciát nyújtani. Muzsa Gyula ki is jelentette, hogy az anyagi garancia biztosítva van.”

Még 1933-ban is azt latolgatta a Testnevelés folyóirat, hogy miként lehet a nyári játékokat 1940-re a magyar fővárosba vinni, a reményeket azonban idővel szertefoszlatta a valóság: a hazai stadion- és pénzhiány, valamint a riválisok hatásosabb sportdiplomáciai lobbija. A Magyar Olimpiai Bizottság elnöki tisztségét viselő NOB-tag, Muzsa Gyula – a Reggeli Újság beszámolója szerint – 1935-ben érezhető csalódottsággal és erős önkritikával szólt az ekkor már nyilvánvalóan fedezet nélkül képviselt budapesti ambícióról: „Ami a magyar olimpia megrendezését illeti, a CIO (a rövidítés feloldása Comité International Olympique, a NOB neve a nemzetközi diplomácia francia nyelvén – Cs. P.) ülésén újból élni fogok azzal a jogommal, amelyet Magyarország még 1914-ben szerzett Párizsban az olimpiai eszme húszéves évfordulóján. Ekkor ugyanis a CIO egyhangúlag Magyarországnak ítélte elvben az 1920-as olimpiát. Sajnos, a nagy világégés ezt meghiúsította. Nekünk tehát feltétlenül elsőbbségi jogunk van bármelyik olimpiára, ezt a kongresszus minden alkalommal el is ismeri, konkrét javaslatot azonban stadion és a szükséges tőke hiányában nem tehetünk. Idén is bejelentem az igényünket. Akkor lesz magyar olimpia, amikor a fent említett feltételek meglesznek. Addig – aligha!”

Budapest tehát hátrébb csúszott a sorban, Róma viszont ekkoriban még erős elhatározással pályázott a szerepre, de szóba került mellette Barcelona, Helsinki, sőt jó ideig London is versenyben volt. Howorka Ottó azonban már arról tájékoztatta a Nemzeti Sport olvasóit 1936. július 31-én, a NOB berlini ülése után, hogy London küldöttje útján visszalépett a szándéktól, és az ország inkább az 1944-es eseményt célozza meg. Ugyanitt esett szó arról, hogy Kano Dzsigoro, a japán képviselő miként érvelt a tokiói rendezés mellett. Nem sokat változott a világ, a fő fegyver a megígért pénz volt: „Japán másfél millió jent ajánlott fel a nemzetek útiköltségeire, ezt a nemzetek osszák föl maguk között. Eklund, a svéd képviselő az olimpiai falu felállítása iránt érdeklődik, a japánok erre is válaszolnak: Los Angeles-i mintára építenék föl az olimpiai falut. A finn képviselőnek az iránt van aggálya, hogy a tokiói világkiállítás az olimpia megrendezését zavarná. De őt azzal nyugtatták meg, hogy a kiállítást egy hónappal az olimpia kezdete előtt bezárják. A japán tervezet szerint az 1940. évi olimpiát augusztus 23.–szeptember 8. között rendeznék meg. A téli olimpia színhelye Szapporó vagy Nikkó lenne.”

Sikerült meggyőzni a döntéshozókat, Japán nyerte el a rendezés kiváltságát, a megnyitó dátumát utóbb szeptember 21-ére tették. A kulcshelyszín az 1924-ben átadott tokiói stadion lett volna (ennek helyén épült fel később az 1964-es tokiói olimpia fő létesítményeként szolgáló stadion), egyéb sporttelepek mellett megfelelő méretű uszoda szintén rendelkezésre állt, a további infrastruktúrafejlesztésre pedig nyolcmillió dollárnak megfelelő jent biztosított az állam. Történelmi apropót biztosított a grandiózus eseménynek, hogy éppen 1940-ben ünnepelte Japán a császárság alapításának 2600. évfordulóját, emellett a japánok az előkészületek során aktuális ideológiai üzenetet is igyekeztek megfogalmazni. Kano Dzsigoro gondolatait a Híradó című újság 1936-ban így tálalta: „A Távol-Kelet és a Nyugat közötti sportérintkezés eddig – néhány kivételes rendezéstől eltekintve – csak a négyévenkénti olimpiai versenyekre szorítkozott. Ezeken a rendezéseken Japán mindig teljes számban képviseltette magát a nagy távolság és költség ellenére is. A berlini utazás is 400 000 dollárba került, de Japán a sportért és az olimpiai eszméért sokkal nagyobb áldozatra is képes. Ez az elv fogja vezetni Japánt a tokiói olimpia megrendezésénél is. Itt fog megismerkedni a Nyugat a Kelettel és bizonyos, hogy az eredmény a fehér és a sárga faj közeledése lesz.”

A globális összeborulás szimbolikus alkalmának aztán éppen egy regionális ázsiai konfliktus szabott gátat: 1937. július 7-én kirobbant a második kínai–japán háború, súlyosan beárnyékolva az olimpiai készületeket, és a rendezést illetően éles vitát gerjesztve a japán törvényhozás és a nemzeti olimpiai bizottság között. Feszültséget jelentett például a létesítményekhez használt fémanyag témája, politikai körökből igény mutatkozott arra, hogy a sportépítményeket csinálják meg fából, az értékes vasat pedig inkább a fegyvergyártásban hasznosítsák. Igyekezett megnyugtatni a nemzetközi sportközvéleményt a japán sportvezetőség, a helyzet azonban egy idő után tarthatatlanná vált. Japán 1938. július 16-án hivatalosan is bejelentette visszalépését, azzal a homályos ígérettel, hogy amint a térségben újra beköszönt a béke, az ország kész vendégül látni a sportvilág legnagyobb eseményét.

Vészmegoldásként az eredeti szavazáson Tokió mögött második Helsinkit kérték fel beugrónak, Finnország világpolitikai státusa, semleges pozíciója ekkor még garanciát kínált a zavartalan lebonyolításra. Az 1939. augusztus 23-án aláírt Molotov–Ribbentrop paktummal azonban megváltoztak a térség geostratégiai viszonyai, Finnországot a szerződés titkos záradéka a szovjet érdekszférába tagolta. A szuverenitásához ragaszkodó Finnország és a Szovjetunió növekvő feszültsége fegyveres konfliktushoz vezetett, a világháború kitörése után nem egészen három hónappal, 1939. november 30-án megkezdődött az úgynevezett téli háború. Hiába készültek a finnek építkezésekkel és sportszakmai fejlesztésekkel az olimpiára, hiába adták át már előző évben a grandiózus helsinki olimpiai stadiont, 1939 decemberében Henri de Baillet-Latour, a NOB belga elnöke bejelentette a játékok elmaradását.

Még a bizonytalanság és a reménykedés utolsó pillanataiban jelent meg a Pesti Hírlap 1940-re kiadott naptára, amelyben helsinki sportfotókkal illusztrált cikk harangozta be a közelgő olimpiát. A megjelenés különös időzítése miatt is érdekes elolvasni a sötétben tapogatózó szerző, az utóbb a Nyilaskeresztes Párthoz húzó atléta, Szerelemhegyi Ervin sorait: „Egészen a legutóbbi napokig zavartalanul folytak a finnek előkészületei, az építkezések, a szervezés munkája, minden az elkészített programm szerint folyt, de ekkor bekövetkezett az, amire senki sem számított – maga Finnország is nehéz politikai bonyodalmakba keveredett, a háborús veszély Északon is megjelent. Helsinkiben, a finnek fővárosában már minden készen áll a XII. Olimpia megtartására. Hatalmas építkezések folytak, új stadiont emeltek, sportcsarnokokat építettek, a legaprólékosabb gondossággal szervezték meg a világ minden részéből egybesereglő versenyzők táborát, a vendégek szállását és ellátását, a finn versenyzők pedig minden eddiginél nagyobb igyekezettel dolgoztak, hogy újabb világraszóló dicsőséget szerezzenek kis nemzetüknek. Nehéz és sorsdöntő problémákkal küzd most Finnország, de egy pillanatra sem mondott le arról, hogy Helsinki lesz a XII. Olimpia színhelye. De nem is várja senki, hogy a finnek lemondjanak az Olimpiáról. Ma az a helyzet, hogy valószínűleg számolnunk kell azzal, hogy a XII. Olimpia is a VI. Olimpia sorsára jut. Nagyon sokan vannak azonban, akik fanatikus hittel remélik, hogy az a csodálatos olimpiai erő, amely három év előtt Berlinben megnyilatkozott, most is győzedelmeskedni fog és megelevenedik az antik világ csodája, az olimpiai fegyverszünet.”

Nem elevenedett meg.

Adu a későbbi sikerhez

Az 1940-ben „majdnem rendező” városok közül Tokió először 1964-ben (majd másodszor 2021-ben) láthatta vendégül a nyári játékokat, míg Helsinki már a világháború utáni második alkalommal, 1952-ben. A későbbi sikeres pályázatoknál mindkét helyszín esetében figyelembe vették az érvet, hogy egyszer már elnyerték a jogot, mégsem juthattak el a megvalósításig.