Latin-Amerikában is varázsolt – 120 éve született Orth György

Orth György 120 évvel ezelőtt, 1901. április 30-án született Budapesten. Angyalföldön nőtt fel szegény körülmények között: mosónőként dolgozó édesanyja, Orth Mária egyedül nevelte. Iskoláskorában gyakran volt a reggelije újságpapírba csomagolt zsíros kenyér, de ennek ellenére erős, szívós, életrevaló gyerek vált belőle. Tragikusnak tűnő helyzetéből a legjobb kitörési lehetőséget a labdarúgás jelentette.

Népszerű volt a foci, hiszen akkor indult hódító útjára szerte a világon, s a gyerekeknek a főváros számos kerülete kínált e célra megfelelő terepet. A grund – ahogyan Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című regényéből is megtudhattuk – több volt, mint egyszerű játszótér vagy üres telek. A szegény sorsú gyerekeknek az iskola utáni idő eltöltését, a közös élményeket jelentette, ahol életre szóló barátságokat kötöttek.

Tízévesen a kis Gyuri is grundcsapatot alapított, amely a Sport Kedvelő Ifjak (SKI) nevet viselte. A 187 centis fiú egy fejjel magasabb volt társainál, és zsenialitásával, gyors mozgásával, bámulatos cseleivel már tizenévesen nagy tiszteletet vívott ki.

Tizennégy évesen az Erzsébetvárosi Atlétikai Club (EAC) középcsatáraként villantotta meg tudását, majd 1915 nyarán a Vasas akkori intézője, Reiner Sándor figyelt fel az ifjú tehetségre, s habozás nélkül csapatához hívta. Az angyalföldi piros-kék együttesben csak rövid ideig játszott, a nézőket ámulatba ejtő játékost ugyanis 1917-ben leigazolta Brüll Alfréd, az MTK klubelnöke. Brüll és az MTK valóban a szárnyai alá vette: jó példa erre az első világháború és az azt követő nélkülözések ideje, amikor Orth családja a klubtól rendszeresen kapott lisztet, cukrot és szenet. Mivel ebben az időben még nem létezett a profizmus, a klubcsapatok nem fizettek játékosaiknak, így a civil szférában kellett elhelyezkedniük, Orth György az érettségi vizsga után banktisztviselő lett. Az MTK angol edzője, Jimmy Hogan kifejezetten kedvelte a fiút, hiszen neki az ideális futballista kétlábas volt, Orth pedig megfelelt ennek a követelménynek, ráadásul angolul is jól beszélt.

Az MTK felnőttcsapatában 1917. október 4-én mutatkozott be az Újpest ellen, s a 6:1-es győzelemből ugyan nem vette ki góllal a részét, de a következő mérkőzésen, éppen korábbi csapata, a Vasas ellen már betalált. 1918-ban az év labdarúgójának választották meg, s 17 esztendősen már Schlosser Imréhez kezdték hasonlítani. Az MTK-val 1917 és 1924 között sorozatban nyolcszor nyert bajnokságot, s három alkalommal lett gólkirály. A válogatott mezét 1917 őszén ölthette először magára Ausztria ellen. Tíz év alatt 32-szer szerepelt a nemzeti tizenegyben és 13 gólt szerzett. Sokoldalúságát bizonyítja, hogy valamennyi poszton megfordult – hátvédként, fedezetként, csatárként, sőt egy alkalommal a sérült Zsák Károly kapus szerepét is átvette. 1921. november 6-án Svédország ellen mesterhármast ért el, a 4:2-re végződő találkozó negyedik magyar gólját éppen Schlosser lőtte. Az 1924-es párizsi olimpián is szerepelt a válogatottban.

Aztán 1925 szeptemberében az MTK színeiben tündökölt Bécsben, ám a Wiener Amateur-SV egyik védője, a durvaságáról ismert Johann „Hans” Tandler úgy lerúgta, hogy Orth térde kifordult, és a súlyos sérülés kettétörte a karrierjét. Csak egy évvel később tudott visszatérni a pályára, de korábbi csillogó játékát már nem volt képes felidézni. Talán csak egyszer: 1927 nyarán a még mindig csupán 26 éves játékos a Franciaország ellen 13:1-re megnyert mérkőzésen szerzett két gólt és adott több gólpasszt. Utoljára az év végén húzta fel a címeres mezt Csehszlovákia ellen. Hiába próbált játékvezetőnek jelentkezni, a bírói testület elutasította. Aztán 1929 elején visszatért a pályára, de a Budai 33 csapatában nem ment neki úgy a játék, ahogyan szerette volna, s 28 évesen felhagyott a futballal.

Mindenképpen tréner – ahogyan ő fogalmazott, „futballtanító” – akart lenni, és persze sokan a magyar válogatott kapitányaként látták volna legszívesebben, de az MLSZ-től nem kapott felkérést. Külföldről azonban volt ajánlata, és hamarosan el is indult Dél-Amerika felé. Az Orcoma nevű hajón vágott neki az útnak és a chilei Valparaíso városánál szállt partra. Innen a fővárosba, Santiagóba indult, ahol tárgyalásokat folytatott a chilei labdarúgó-válogatott vezetéséről. Bárhol is járt a latin-amerikai országban, nagy népszerűségnek örvendett, hatalmas tisztelet övezte, mindenütt a legszívélyesebb fogadtatásban részesült. Alaposan megismerte a chilei játékosok stílusát, technikáját, testi erejét, szokásait, így sikerült ütőképes csapatot összeállítania.

Ezalatt Európában a francia Jules Rimet vezette FIFA lázasan dolgozott az első labdarúgó-világbajnokság megvalósításán, amelynek Uruguay lett a házigazdája. Az európai országok ugyan elismerték és tisztelték Uruguayt, de többségük bojkottálta a világbajnokságot. Anglia, a futball anyaországa tiltakozásképpen 1928-ban ki is lépett a FIFA-ból, a többi nemzet pedig a hatalmas távolságra és a túl drága utazásra hivatkozva mondta le a részvételt. Az amerikai kontinens országai viszont – Egyesült Államok, Mexikó, Argentína, Brazília, Bolívia, Uruguay, Peru, Paraguay és az Orth György vezette Chile – vállalták a játékot az 1930-as tornán. A futballtörténelem első világbajnokságán végül négy európai nemzet – Franciaország, Belgium, Jugoszlávia és a több magyar játékost felvonultató Románia – vett csak részt.

A 13 válogatottat négy csoportba sorolták, amelyek közül csupán az elsőben szerepelt négy együttes, azonban minden csoportból csak az első juthatott tovább. A magyar „futballtanító” vezette chilei gárda éppen a négy csapatot számláló csoportba került Mexikóval, Franciaországgal és Argentínával. Chile 1930. július 16-án mutatkozott be Mexikó ellen, s igen gyorsan láthatóvá vált Orth munkájának eredménye: Carlos Vidal a 3. percben megszerezte a vezetést. A meglepett és kissé megzavarodott mexikóiak nem tudták felvenni a ritmust, öngólt szereztek Manuel Rosas révén, majd a 65. percben Vidal ismét betalált. A 3:0-s siker után Orth csapatának a franciákkal kellett megküzdenie, akik szintén három góllal múlták felül Mexikót. Ezen a meccsen már nehezebb dolguk volt a chileieknek, de Guillermo Subiabre 65. percben jegyzett góljával 1:0-ra győztek. A magyar kapitány elégedett lehetett együttesével, hiszen két győzelemmel, kapott gól nélkül állhatott ki a kemény ellenfélnek számító Argentínával szemben.

Az összecsapás tétje a csoportelsőség volt, a hangulat pedig pattanásig feszült. Akkoriban pontegyenlőség esetén a gólarány – és nem a gólkülönbség – határozott a továbbjutásról, így Orth gárdájának a döntetlen is megfelelt. A meccs elején az argentin csatárok ötletes támadásokat indítottak, míg a chileiek szervezett védekezésre álltak be. Ám Guillermo Stábile a 12. és a 13 percben lőtt góljával Argentína felé billentette a mérleg nyelvét, s bár a franciák ellen is gólt szerző Subiabre a 15. percben szépített, a chileiek csak nem tudtak egyenlíteni. Így a második félidő is feszülten kezdődött, olyannyira, hogy Luis Monti vad megmozdulására az egyik chilei játékos tettlegességgel válaszolt, amiért az argentin azonnal törlesztett. Erre a huszonkét játékos egymásnak esett, tömegverekedés alakult ki, s rendőrök vonultak be a pályára. Miután helyreállt a rend, a belga bíró, John Langenus senkit sem állított ki, ám a 51. percben Mario Evaristónak köszönhetően Argentína bebiztosította 3:1-es sikerét és a csoportelsőségét. Végül Orth György csapata a torna ötödik helyén végzett, s a magyar szakember még két évig irányíthatta Chile válogatottját.

Később edzői munkát vállalt Olaszországban, ahol többek között a Genoa és a Catania csapatánál tevékenykedett, és francia együtteseknél is megfordult. Majd visszatért Latin-Amerikába, klubcsapatok mellett Mexikó (1946–1948) és Kolumbia (1955–1956) válogatottját is dirigálta, az ő irányításával kapott szárnyra a perui válogatott (1956–1960), és több mint két és fél évtized után, az 1957-es Copa Américán vele vághatott vissza Argentínának. Chiléhez pedig még két alkalommal visszatért (1942–1944; 1948–1949). Amikor 1961-ben visszajött Európába, az FC Portóhoz szerződött, s tervezgette a hazatérését. A sors azonban váratlanul közbeszólt: 1962. január 11-én mindössze 60 évesen, szívroham következtében Portóban elhunyt.

(Cikkünk szerzője, dr. Holmár Zoltán az 1993-ban létrehozott nyíregyházi Kállay Gyűjtemény történész-muzeológusa.)