Hetven évvel ezelőtt a Maracana 200 ezer nézője előtt tett csodát Uruguay

Vágólapra másolva!
2020.07.16. 13:03
null
A zsúfolásig megtelt Maracana lenyűgöző látványt nyújtott
Tizenkét év kényszerű szünet után rendezték meg 1950-ben Brazíliában a 4. labdarúgó-világbajnokságot, amelyen Magyarország még nem is nevezett a selejtezőre, ellenben ott voltak és csúfosan leszerepeltek a FIFA-ba visszatérő angolok, formabontó módon négyes döntőt bonyolítottak le körmérkőzésekkel – majd nézőcsúcsot hozó „aranymeccs” végén általános elképedésre Uruguay diadalmaskodott.

AZ ELŐZMÉNYEK

Amikor Georges Capdeville játékvezető Párizsban lefújta az 1938-as vb fináléját, és Olaszország a magasba emelhette a Világkupát, senki, így a döntőben vesztes magyar válogatott sem sejthette, hogy alig több mint egy évvel később kitör a második világháború, és nemhogy az 1942-es, de az 1946-os tornára sem kerülhet sor.

Az előbbire a FIFA 1936-os berlini kongresszusán Németország, majd 1939 júniusában Brazília jelentkezett házigazdának, csak aztán közbeszólt a történelem. Már 1939-ben eldőlt, hogy nem lesz ebből világbajnokság, a FIFA hivatalosan ki sem jelölte a rendező országot, az azt követő kiírás valószínű időpontjában, 1946 júliusában pedig éppen először ülésezett a nemzetközi szövetség végrehajtó testülete, hogy a romokon miképpen indítsa újra a futballt.

A háborútól megkímélt Dél-Amerikában persze ekkor is gurult a labda: 1946-ban az argentinok 2:0-ra megverték a brazilokat a Dél-Amerika-bajnokság (Campeonato Sudamericano, 1975-től Copa América) döntőjében. A FIFA 1949-ben tartotta volna meg a következő vb-t, aminek senki sem pályázott a megrendezésére, ám a brazilok úgy döntöttek, hogy 1950 már jó lesz nekik. Ha már megkapták a lehetőséget, 1948 augusztusában az első kapavágással megkezdődött a ma már kultikus, monumentális Maracana építése, és 1950. június 16-ra, nyolc nappal a megnyitó előtt éppen el is készültek a munkálatokkal. (Rio és Sao Paulo válogatottja avatta a világ legnagyobb, akkor 200 ezres arénáját, a későbbi világbajnok legenda, Didi lőtte benne 21 évesen az első gólt.)

Akik gyászba borították Brazíliát: a világbajnok uruguayi válogatott
Akik gyászba borították Brazíliát: a világbajnok uruguayi válogatott

A SELEJTEZŐ

A kvalifikáció a nem mindennapos világpolitikai és -gazdasági környezetben maga volt a káosz, különböző okokra hivatkozva sorban léptek vissza a csapatok. A főbűnös németeket még nem is vették vissza a FIFA-ba, a szovjetek nem érezték úgy, hogy részt kellene venniük, ami egyszersmind azt is jelentette, hogy a komplett keleti blokk (benne az előző két vb ezüstérmese, Csehszlovákia és Magyarország) távolmaradt a selejtezőtől. A belgák pénzügyi okokból léptek vissza, az osztrákok úgy érezték, a csapatépítésük még nem tart ott, hogy felelősséggel elindulhassanak, a finnek pedig menet közben hagyták abba a kvalifikációs tornát… A FIFA belement abba, hogy 1946-ban visszatérő briteknek a saját házi bajnokságuk első két helyezéséért részvételi jogot adjon, a győztes Anglia büszkén el is utazott Brazíliába, a skótok azonban már előre közölték, hogy csak akkor mennek, ha megnyerik a Brit Bajnokságot. Másodikok lettek, nem mentek.

Közben Dél-Amerikában az argentinok, az ecuadoriak és a peruiak léptek vissza a selejtezőtől, Ázsiában pedig a négy csapatból három, de végül (már a sorsolás után) India sem vállalta a részvételt, mert a FIFA az 1948-as londoni olimpia után betiltotta az általuk űzött mezítlábas futballt, nem vicc.

Az éppen 25 éve regnáló Jules Rimet elnök (akiről ebből az alkalomból éppen 1950-ben nevezték el a Világkupát) érezte, hogy kezd kínossá válni a helyzet, sorban küldözgette a pótmeghívókat, de például a franciák a portugálokkal és az írekkel ellentétben hiába fogadták el elsőre a lehetőséget, ha az 1950. május 22-i sorsolást követően mégis drágának találták a részvételt az egy hónap múlva kezdődő vb-n. Emiatt az eredetileg is csak háromcsapatos 4. csoportot mindössze két válogatott, az uruguayi és a bolíviai alkotta végül, mert újrasorsolásról hallani sem akart a FIFA.

A kétszeresen is címvédő olaszok ellenben alanyi jogon tagjai lettek a 13-asra olvadó mezőnynek, más kérdés, hogy soraikat egy évvel korábban, 1949. május 4-én minden idők egyik legborzalmasabb sporttragédiája, a válogatottakkal teli bajnok Torino supergai repülőgépbalesete rázta meg, amelyben a kor legnagyobbjai veszítették életüket. Ezek után nem véletlen, hogy a squadra azzurra nem légi úton, hanem hajóval szelte át Brazília felé az Atlanti-óceánt…

Végül annyi nehézség ellenére hat brazil stadionban elrajtolhatott a FIFA 4. világbajnoksága: 1950. június 24-én a Maracanában Brazília 81 ezer néző előtt 4:0-ra lelépte Mexikót a nyitányon, szólt a szamba, a rendező ország ekkor még csupa mosoly volt…

Egy belépőjegy a döntőről
Egy belépőjegy a döntőről

A TORNA

Négy csoport, de csak két négytagú, egy hármas és a már említett kettes – könnyű kiszámolni, hogy volt, ahol hat, másutt mindössze egy meccsre került sor. Uruguay igazán nem fáradt el az előcsatározásokban, eleve már nyolc napja ment a torna, amikor az albiceleste kisétált egyetlen csoportmérkőzésére, ezen viszont úgy megverte Bolíviát (8:0), hogy az háromszor kilencven percre is bőven elég lett volna. A középcsatár Óscar Míguez három gólt szerzett, de a később legendává nemesülő Juan Alberto Schiaffino és Alcides Ghiggia is beköszönt a legközelebb vb-n majd csak 1994-ben járó ellenfélnek.

ALVILÁGBAJNOKOK

Rákosi sajtója úgy érezte, a legméltóbban úgy tudósíthat az 1950-es futball-vb-ről, hogy… egyszerűen elhallgatja! A Népsport egyetlen sort sem szentelt a torna alatt az imperialisták világbajnokságának, majd (nyilván érezve, hogy ez azért egy kicsit erős) vett egy nagy levegőt, és két héttel a bajnokavatás után egy hatalmasat odavágott a FIFA-nak, a nemzetközi futballnak és mindenekelőtt az „alvilágbajnok”-nak titulált braziloknak.

„Az alvilágbajnok címet Brazília labdarúgócsapata nyerte el, mint második a »világbajnokság«-on – írta 1950 augusztusában a Népsport. – Amikor ennek a nemzetközi cirkusznak az első díját Uruguay csapata vitte el, a brazilok először óvtak, mégpedig azon a címen, hogy Gigghia (sic!), az egyik uruguayi játékos tulajdonképpen argentin. Az óvást a bemutatott származási okmányok alapján elutasították. Mire a brazíliai vezetők kisütötték, hogy ebben az esetben a második helyen végzett Brazíliát a világbajnok mögött az alvilágbajnoki cím illeti meg. Ha egy elnöknek van alelnöke, ugyan miért ne lehetne egy világbajnoknak alvilágbajnoka. Helyes. Tulajdonkeppen az alvilágbajnokság sokkal inkább jellemző erre a cirkuszra, mint a »világbajnokság«. Még csak idézőjelbe sem kell tenni…”

Mindeközben a házigazda brazilokról túlzás lenne azt állítani, hogy végiggálázták az 1. csoportot, hiszen csak ikszeltek (2:2) a jugoszlávok által már legyőzött (3:0) svájciakkal, így az utolsó kilencven percre győzelmi kényszerben futottak ki. (Csak a csoportelsők jutottak tovább, igaz, ők egyből a négy közé.) Ademirék lába nem remegett meg, 2:0-ra nyertek, és folytathatták menetelésüket az egész brazil nemzet által hőn áhított Jules Rimet-kupáért. A jugók elleni meccset már több mint 142 ezren látták a Maracanában, ekkor már tombolt a vb-láz.

A 2. csoportot lépésben megnyerték a spanyolok (soraikban a La Liga sokáig örökös gólkirályával, a bilbaói Telmo Zarrával, aki minden csoportmeccsen betalált), de ezt maguk sem gondolták volna, mert a négyesben ott voltak az angolok is. Ráadásul a legnagyobb sztárjaikat (Stanley Matthews, a kapitány Billy Wright, Stan Mortensen vagy 1966 legendás szövetségi kapitánya, Alf Ramsey) is elvitték magukkal Brazíliába, igaz, az ekkor még „csak” 35 éves Matthews csupán az első meccs után érkezett meg, és mivel a Chile elleni nyitányon (2:0) nem volt gond, az első aranylabdást (1956) a második fellépésre sem állította be Walter Winterbottom. Ezt az Egyesült Államok ellen játszották, és a kilencven perc az angol futballtörténelem egyik legérthetetlenebb eredményét hozta: a haiti (!) származású Joseph Edouard Gaetjens góljával 1:0-ra nyertek az amerikaiak. Akiket olyannyira lenézett az angol sajtó, hogy amikor június 29-én este befutott az első telexjelentés, mindenki biztosra vette: egy 1-es lemaradt a 0 elől, és 10:1 lett a vége. De nem. Sőt, miután, már Matthewsszal, a spanyolok is legyőzték (1:0) a nagyképű „tanítómestereket”, 270 perc alatt véget is ért az angol futball dicstelen első világbajnoksága…

Negyedikként a svédek kvalifikálták magukat az aranykörbe, itt a kulcs a címvédő olaszok elleni meccs volt: 3:2-re nyertek a londoni olimpia bajnokai. Ez volt Olaszország első vesztes meccse a vb-ken, és azonnali búcsút is jelentett.

A négy között folytatódott a brazil gála: a svédeknek hetet, a spanyoloknak hatot rúgtak a szambafiúk, akik közül Ademir már az utolsó mérkőzés előtt nyolc gólnál járt, a gólkirályi címet gyakorlatilag már ekkor megszerezte. Csak éppen a Rimet-kupát nem sikerült. Holott Uruguay zsenge 2:2-vel kezdett a spanyolok, majd szűk 3:2-es győzelemmel folytatta a svédek ellen – nem nehéz kiszámolni, hogy még a második helye is veszélyben volt, az aranyra pedig kizárólag a holtbiztos favorit brazilok legyőzésével nyílt esélye. A Maracanában, majdnem 200 ezer, túlnyomórészt brazil, eksztázisban szurkoló néző előtt.

Ghiggia (7) és Varela földöntúli boldogsága a lefújás után
Ghiggia (7) és Varela földöntúli boldogsága a lefújás után

A MARACANAZO

Amikor a szünet után két perccel Friaca, a Sao Paulo jobbszélsője betalált Roque Máspoli kapujába (ez volt az egyetlen válogatottbeli gólja, mennybe mehetett volna vele!), valósággal felrobbant az aréna. Aztán Schiaffino Ghiggia jobb oldali beadása után a 66. percben egyenlített, és az addig tomboló Maracanában azonnal érezhetően feszültebb lett a hangulat. Amikor pedig Alcides Ghiggia 11 perccel a lefújás előtt az újabb beadásra számító Moacir Barbosa kapus mellett a kapu résnyire szabadon hagyott bal oldalába lőtt, Brazília valósággal összeomlott, és gyászos csend telepedett a zsúfolt betonkaréjra. (Barbosa drámáját az ESPN 2014-ben remek filmben dolgozta fel, amelyből az is kiderül, hogy visszavonulása után harminc évig a Maracana medencéinek tisztogatójaként dolgozott, mert máshol nem talált munkát, az életét tönkre tevő kaput pedig rituálisan elégette, amikor a szögletes kapufákat hengeresre cserélték…)

79. perc: Alcides Ghiggia találatával fordított és nyert Uruguay
79. perc: Alcides Ghiggia találatával fordított és nyert Uruguay

Volt olyan szurkoló, aki a brazil lobogóval a kezében a mélybe vetette magát a felső karéjról, és szörnyethalt. A felbőszült tömeg a lefújás után átugrált a Maracana vizesárkain, és egymást sem kímélve rohant a brazil játékosok felé, akiket egy csapat rendőr tudott csak bemenekíteni az öltözőbe. Flávio Costát, a brazil szövetségi kapitányt az elvesztett döntő után halállal fenyegették meg, és talán már a stadionban meglincselték volna, ha nem sikerült idejében elmenekülnie. A mestert még tíz nappal a döntő után is géppisztolyokkal felszerelt motoros rendőrök kísérték… A brazil lapok közül több is úgy döntött, hogy képtelen megírni a vereség tényét, az ország egyik leghíresebb rádióriportere, Ary Barroso pedig a csalódás felett érzett elkeseredésében visszavonult.

De a boldogság is szedte a maga áldozatait: Montevideóban, Uruguay fővárosában először is több szurkolót elvitt a szívroham a rádiók mellett Ghiggia góljánál, a brazilverést követően pedig, vasárnapról hétfőre virradó éjjel öt embert öltek meg mulatozás közben az utcán.

A KÖVETKEZMÉNYEK

Uruguay sikerével és Brazília második helyével végérvényesen kétpólusúvá vált a világfutball. Az 1950-es vb-n csak hiányosan részt vevő, a háború előtt nagyhatalomnak számító közép-európaiak (így elsősorban mi, de az osztrákokat vagy a csehszlovákokat is idevehetjük) még abszolút minőséget képviseltek, Dél-Európát már nagyon komolyan kellett venni, erősek maradtak a svédek, az 1950-es vb után a németeket is visszaengedték a FIFA-ba, és ha előbb nem is, az 1953-as 6:3 után az angolok is végérvényesen rájöhettek, hogy az elithez sokkal több kell.

BRAZIL MEZCSERE

Mivel a babonás brazilok az Uurguay elleni vesztes csatában fehér mezben játszottak, az ezt követő tornákon már soha többé nem voltak hajlandók hasonlót viselni. A Correio de Manha napilap 1953-ban hirdetett pályázatot az új, nemzeti mezre. Ezt egy illusztrátor, a mindössze húszéves, német származású Aldyr Garcia Schlee nyerte meg az immár klasszikus sárga mez, kék nadrág, fehér sportszár kombinációval – azóta ez a selecao első számú, immár emblematikus színösszeállítása, először 1954 márciusában Chile ellen futballoztak benne Didiék. Más kérdés, hogy az 1958-as vb-döntőben a házigazda svédek sárga meze miatt éppen a ma is rendszeresített kék váltómezben koronázták meg Pelét és társait.

A brazilok természetesen összeszedték magukat, és ha négy évvel később a mieink elleni negyeddöntőben el is csúsztak, 1958-ban az ifjú Pelével végre felülhettek a futball trónjára. Uruguay legjobbjait tárt karokkal várta Európa: néhány éven belül Ghiggia a Roma, Schiaffino az AC Milan sztárja lett, a világbajnokság pedig 1954-ben, majd 1958-ban visszaköltözött Európába.

A Maracanazo résztvevői közül a brazil válogatottból egyedül az '54-ben már csapatkapitány José Carlos Bauer (a cserék közül további ketten, Nílton Santos és Castilho kapus), míg az uruk közül három játékos (Máspoli, az 1930-as vb hősének unokaöccse, Victor Rodríguez Andrade és Schiaffino) négy évvel később Svájcban is ott volt a pályán, amikor a legyőzhetetlennek hitt magyar Aranycsapat előbb a negyeddöntőben a brazilokat, majd az elődöntő hosszabbításában az uruguayiakat intézte el egyaránt 4:2-re – és ugyanúgy nem lett világbajnok, mint 1950-ben Brazília…

Az 1950-es aranycsata hősei közül már senki sincs életben. Utolsóként éppen a mindent eldöntő gólt szerző Alcides Ghiggia hunyt el: 89. életévében, 2015. július 16-án, pontosan a Maracanazo 65. évfordulóján.

A TÉNYEK
4. labdarúgó-világbajnokság, Brazília
1950. július 24.–július 16.

A nevező csapatok száma:
34
A részt vevő csapatok száma:
13 (Dél-Amerika: 7 – Bolívia, Brazília, Chile, Paraguay, Uruguay; Európa: 4 – Anglia, Jugoszlávia, Olaszország, Spanyolország, Svájc, Svédország; Közép- és Észak-Amerika: 2 – Egyesült Államok, Mexikó) – Skócia, Törökország és India visszalépett
Stadionok száma:
6 (Rio de Janeiro, Sao Paulo, Belo Horizonte, Recife, Curitiba, Porto Alegre)
Mérkőzések száma:
22
Gólátlag:
4.00
Nézőátlag:
47 511

NÉGYES DÖNTŐ, 3. (UTOLSÓ) FORDULÓ
1950. július 16., 15 óra, Rio de Janeiro
Brazília–Uruguay 1:2 (0:0)

Maracana, 199 854 néző. Vezette: Reader (angol)
BRAZÍLIA:
Barbosa – Augusto, Juvenal – Bauer, Danilo, Bigode – Friaca, Zizinho, Ademir, Jair, Chico. Szövetségi kapitány: Flávio Costa
URUGUAY:
Máspoli – González, Tejera – Gambetta, Valera, Rodríguez Andrade – Ghiggia, Pérez, Míguez, Schiaffino, Morán. Szövetségi kapitány: Juan López Fontana
Gólszerző:
Friaca (47.), ill. Schiaffino (66.), Ghiggia (79.)

A VÉGEREDMÉNY
Világbajnok:
Uruguay, 2. Brazília, 3. Svédország, 4. Spanyolország, 5. Jugoszlávia, 6. Svájc, 7. Olaszország, 8. Anglia, 9. Chile, 10. Egyesült Államok, 11. Paraguay, 12. Mexikó, 13. Bolívia

A GÓLLÖVŐLISTA ÉLCSOPORTJA
Gólkirály:
Ademir (brazil) 8 gól
2. Óscar Míguez (uruguayi) 5
3. Estanislau Basora (spanyol), Chico (brazil), Alcides Ghiggia (uruguayi), Telmo Zarra (spanyol) 4-4
4. Karl-Erik Palmér (svéd), Juan Alberto Schiaffino (uruguayi), Stig Sundqvist (svéd) 3-3

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik