Emberkísérletek – Ballai Attila publicisztikája

A kommunizmus áldozatairól egyetlen publicisztikában képtelenség minden részletre kiterjedően megemlékezni. Még akkor is, ha Magyarország és a sport területére szűkítjük a témát. Február 25-én, szerdán a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából is csak egy-egy epizódot, sorsot mutathattunk be a különféle médiumokban, ha éppen nem a másik végletet választottuk, és nem telefonkönyvszerűen soroltunk neveket, adatokat.Már a puszta terminológiával is gondjaink akadhatnak, hiszen a hazánkban lezajlott több mint négy évtizedes „emberkísérlet” során a kommunizmust nem sikerült felépíteni – így annak áldozatai sem lehettek –, csupán az úgynevezett szocializmust. Szerencsére azt is ideiglenesen, ahogy az 1980-as években, némi akasztófahumorral és egyre izmosabb reménykedéssel mondogattuk, a szocializmus a kapitalizmusból a kapitalizmusba vezető legrögösebb út. Most aztán, hogy valamiképpen bejártuk és túléltük, megemlékezhetünk, a héten meg is emlékeztünk mindarról és mindazokról, amiről és akikről 1990 előtt szó is alig vagy egyáltalán nem eshetett.

Elsőként – időrendben és a tragédia súlyát tekintve – Szűcs Sándorról, az 1951-ben csapdába csalt válogatott labdarúgóról; nyugatra szökéssel hitegették, szerelmével, az ismert énekesnővel, Kovács Erzsivel, az ügynök rábeszélésére Dózsa-sportoló lévén még a szolgálati pisztolyát is magával vitte, amit persze utóbb súlyosbító körülményként róttak fel, mert Ausztria helyett egy határközeli zsákfaluba, onnan a tárgyalóterembe és a vesztőhelyre vezették. Deák Ferenc, „Bamba” életét megkímélték, de miután leütött egy őt vegzáló ávóst, két lehetséges ­életutat vázoltak fel előtte: az egyik a börtönbe, a másik a belügyi klubbá nyomorított Újpestbe mutatott. Nem lehetett kétséges a választása. Miként azoknak a kor-, sport- és sorstársainak sem, akik fizikai, lelki és/vagy szellemi kényszer hatására alkudtak meg a hatalommal, saját magukkal, az álmaikkal, mert hősnek és mártírnak kevesen születnek.

Áldozatul estek csapatok, klubok, sportágak is. Labdarúgó-válogatottunk „szenvedéstörténete” az 1950-es vb bojkottjától – a már majdnem kiteljesedő diktatúra a vb-t imperialista fondorlatnak bélyegezte és alvilágbajnokságnak csúfolta – az 1978-as felkészülés bornírt, embert és egységet züllesztő fordulataiig.

A testületileg elszenvedett legáltalánosabb traumát az 1984-es Los Angeles-i olimpia kihagyása jelentette, hiszen a bajnokká avatás vagy éremszerzés lehetőségétől, az élménytől a teljes magyar sport színe-virágát fosztották meg. A legcinikusabb, leggaládabb játékot női kosárlabdázóinkkal művelték; amikor a döntő összecsapást vívták a jugoszlávokkal a havannai kvalifikációs tornán, még nem tudták, hogy itthon már megszületett a határozat a távolmaradásról, ezért nem is értették, mire utalnak a kanadaiak, akiktől úgy búcsúztak, akkor viszlát Los Angelesben, mire amazok sajnálkozva felelték nekik: azért ti ne legyetek biztosak ebben. Aztán hazafelé a reptéren a sajtóból, majd a fogadtatásból végre kiderült a szomorú igazság. A minap alkalmam nyílt beszélgetni Kiss Lenke akkori csapatkapitánnyal, aki elmondta, összeomlás-közeli állapotban készülődtek a tatai edzőtáborban a szocialista tömb számára szervezett „barátság versenyekre”, és az olimpiai tornát nézve a televízióban egymás vállára borulva zokogtak, mert azt látták, hogy az általuk Havannában simán legyőzött dél-koreaiak a döntőig masíroznak.

Fentebb csak egyes fejezeteket nyitottunk meg, de a téma kimeríthetetlen. Ezért a következőkben a teljesség helyett egyetlen mérkőzés (Wales–Magyarország 2:1, 1958. június 17., svédországi világbajnokság, megismételt csoporttalálkozó) tragikus előzményeit és következményeit villantjuk csak fel. Mondani sem kell, együttesünk előző két vb-szereplése alkalmával, 1938-ban és 1954-ben döntőt vívott, ebben az 1958-as tizenegyben is pályára lépett az Aranycsapatból Grosics Gyula, Bozsik József, Budai II László, valamint olyan nagyságok, mint Mátrai Sándor, Sipos Ferenc, Tichy Lajos, Fenyvesi Máté. Így utólag már önmagában az érthetetlennek tűnik, miképp kényszerült ez az alakulat pótvizsgára – úgy, hogy az első körben 1:1-re ment ­Walesszel, 2:1-re kikapott a svédektől, és hiába verte meg 4:0-ra Mexikót, és lett ezzel hárommal jobb az összgólkülönbsége a britekénél, ez ekkor nem számított. A rájátszásos összecsapáson aztán Grosics valószínűleg pályafutása leggyengébb teljesítményét nyújtotta, a Népsport értékelése szerint „feltűnően bizonytalan volt. Idegeskedése a hátvédekre is átragadt”, 1: 1-nél a 77. percben mindezt szarvashibával tetézte, ismét a Népsportot idézve: „Grosics túl röviden rúgja Sárosihoz a labdát, a hátvéd nem tudja átvenni, Medwin éri el, és 13 méterről Grosics mellett a kapu bal oldalába lövi a walesiek győztes gólját.” Mi történhetett? – találgatták szakírók és szurkolók, legalábbis látszólag, mert akinek volt némi esze és lelke, annak pontosan tudnia kellett a választ. A mérkőzés előtti napon, 1958. június 16-án végezték ki Budapesten Nagy Imrét. A hír természetesen a csapathoz is eljutott, és bizonyára Grosicsot viselte meg leginkább. A személyes fenyegetettség miatt is, mert addigra átélt több „kapustámadást”. A hatalom többször meghurcolta, már 1949-ben megjárta az Andrássy út 60-at, az 1954-es vb-döntő után pedig kémkedéssel, hazaárulással vádolták, a Honvédból Tatabányára „száműzték”. Érthető volt hát az idegessége, és az is, hogy az a társakra „átragadt”. Ők is a bőrükön érezték a történelmi pillanatot, Baróti Lajos szövetségi kapitány utóbb úgy fogalmazott, ez a meccs mindenről szólt, csak a futballról nem. A nézőtéren számos, a diktatúra elől külföldre menekült honfitárs foglalt helyet, és Nagy Imre kivégzése miatt nagy részük magyarul szurkolt a magyar csapat ellen. Hátborzongató ellentmondás.

A tribünt és a pályát uraló mérgezett hangulatból csupán a walesiek nem érzékeltek semmit, legalábbis az okot nem. Annyit láttak, hogy a náluk lényegesen jobb erőkből álló ellenfél szinte tetszhalott állapotban futballozik, ezt ők köszönték szépen, győztek, továbbjutottak, és a negyeddöntőben nagyon megizzasztották a későbbi világbajnok brazilokat. Bele se gondoljunk, mit érhetett volna el helyettük a normális lelki- és mentális állapotban lévő magyar válogatott – azt viszont leszögezhetjük, hogy amikor előtte és utána, 1954-ben és 1966-ban létrejött e találkozás, azt a mieink 4:2-re és 3:1-re megnyerték.

Persze ne tévedjünk, ne adjuk az álnaivat, a politika mindenütt és mindenkor beszivárgott, benyomult a sport területére. Hogy is ne nyomult volna, nyomulna ma is, hiszen a sport a közélet egyik legnépszerűbb, legemberközelibb terepe. Ha csak néhány további labdarúgó-vb-t idézünk: ­Argentína 1978-ban saját katonai juntája által győzelemre ítéltetett, a brazilokkal szemben döntőbe jutást érő gólzápor, a Peru feletti 6–0 egyes értesülések szerint államközi egyeztetések eredménye volt; Sandro Pertini olasz köztársasági elnök az 1982-es fináléban kisgyermek módjára ujjongott és tapsikolt a díszpáholyban, Angela Merkel kancellár 2014-ben az öltözőben gratulált a világbajnok német csapatnak, a dél-koreai elnök 2002-ben az ország legboldogabb napjának nevezte az elődöntőbe kerülést. Frissebb és nekünk keservesebb példa, hogy a Bayern München edzője, a belga Vincent Kompany, alias Kampány Vince egyetlen mondatával elintézte a magyar, a szerb és a bolgár futball szerinte a fekete labdarúgókkal szembeni diszkriminatív viszonyait, és a sajtótájékoztatón jelenlévők egyike sem kérdezte meg e képtelen állításra reagálva, hogy ugyan, említse már meg mindegyik országból legalább egy-egy kárvallott nevét.

Ez azonban már másik történet, nem is marad most hely a kifejtésére. Mert bár ez is politika és sport viszonyáról szól, Kompany sporttárs természetesen nem a kommunizmus, hanem saját ostobasága áldozata. A fentieket mérlegelve azért ő járt sokkal jobban.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!