Merénylet a télben – Csinta Samu publicisztikája

NE KÉRDŐJELEZZÜK MÁR MEG: a február bőven telet jelent. Mondom ezt annak ismeretében, mi több, tudatában, hogy az elmúlt években igencsak akadt csapadékminimumon és évszázados átlaghőmérséklet fölött „zakatoló” február is. Bár évtizedes léptékkel mérve egyre csökken a szánkózásra és sízésre alkalmas napok száma, és hozzáértők szerint ez az irány sok-sok generáció által belátható időn belül nem is változik, attól még a február télnek számít. És nemcsak a népszokások és naptárak által diktált módon, hanem „futballisztikai” szempontból is.

A tél két erős idei támadása önmagában is elegendő érvet szolgáltatna a kijelentés alátámasztására, érdemes azonban más dimenziót is adni a jelenségnek. Kezdjük a pályák előkészítésében támasztott nehézségekkel. Miután 2026. február 20-án, pénteken évek óta nem látott mennyiségű hó zúdult Zalára, a ZTE futballstadionjára húszcentis hóréteg rakódott, már-már példa nélküli felszólítás kezdett keringeni a digitális térben. A DVSC elleni, két nappal később esedékes NB I-es bajnoki mérkőzés megrendezése érdekében a klub a szurkolók tevékeny hozzájárulását kérte: jöjjenek hótalanítani a játékteret, mert a pálya fűtőberendezése is csak akkor válik hatékonnyá, ha előtte gépi-kézi erővel letolják a hótakarót. Kevésbé gépivel, a kerekek ugyanis a legkíméletesebb használat esetén is nyomot hagynak a tél által amúgy is megviselt gyepen. Hasonló felhívásokhoz ideológiát is lehet gyártani – eszerint ilyenkor világlik ki, ki az igazi szurkoló –, de csak egyszer, maximum kétszer. Ha ennél tovább tartó gyakorlattá válik, óhatatlanul az ellenkezőjébe fordulhat át a közösségképző kezdeményezés. Zalaegerszegen mindenesetre példátlan összefogás bontakozott ki: pályamunkások, játékosok, edzők, alkalmazottak és szurkolók tolták a havat, az időjárás kíméletes hozzájárulásával vasárnap reggelre használható állapotba került a pálya.

A szurkolói ragaszkodás lakmuszpapírjának beállított módszerhez nem Zalában fordultak első alkalommal, a közelmúltban az FTC elleni Európa-liga-mérkőzésre készülő Ludogorec is hasonló eszközhöz nyúlt. Még Per-Mathias Högmo, a bolgár bajnok norvég vezetőedzője is lapátot ragadott egy arculatfotó erejéig. Visszamenőleges időrendben ide kívánkozik a Sepsi OSK esete is, ahol több alkalommal is fordultak a szurkolók azonosíthatatlan mértékű ragaszkodásának „fórumához.” Egészen addig, míg már csak a legelvakultabbak jelentkeztek havat lapátolni a szent ügy érdekében. Fényesebb portáknál kevésbé hagyatkoztak a szurkolói ragaszkodás igencsak törékeny segítségére, pedig olyan helyeken is csapott le a jogaiból egyre inkább kiszorított február, ahol még brit tudósok sem jósoltak mindent a feje tetejére állító havazást. Lásd a 2013. december 10-i hóözönt, amely félbeszakíttatta a Galatasaray–Juventus Bajnokok Ligája-meccset, de a másnapi folytatásra sem „engedélyezett” a rendezvény rangjához illő körülményeket. Nem máshol, hanem Isztambulban, ahol normál üzemmódban vélhetően nem cirkálnak folyamatosan hókotrók decembertől márciusig.

A kutya azonban korántsem a hókupacokban van elásva. Napjaink profittermelő célzatú, játékoskizsigerelő labdarúgásának egyik leginkább futball- és futballistaellenes újítása az abnormálisan előrehozott szezonkezdés. És nemcsak a világbajnokságok éveiben, amikor értelemszerűen besűrűsödik a versenynaptár, hanem folyamatosan, hiszen immár a vb-mentes évek is tele vannak mókuskerék-pörgető eseményekkel. Az őszi zárást csak a karácsony és szilveszter választja el az újrakezdéstől, a merényletnek is beillően korai rajt pedig a felkészülési menetrendet is alapjaiban átírta.

Mint ahogy a melegebb égövre való tömeges elvándorlás is, ami a futballszerűbb körülmények közötti, a labdás felkészülést jobban szolgáló pályákon és éghajlati viszonyok simogatása közepette zajló edzésmunkát van hivatva szolgálni. Közben meg elsikkad ama vonzat, amelyet talán sokan idejétmúltnak, de találóan neveztek akkumulátorfeltöltésnek. A kelet-közép-európai klímába és körülmények közé való visszatérés viszont sokkszerűen hathat. Nemcsak abban a tekintetben, hogy már landolás közben ajánlatos feltenni a korábban mellőzött sapkákat. A török-spanyol-portugál periódusban gyakorolt játék nemcsak döcögni kezd a jéggöröngyökön, hanem egyenesen elakad a hóbuckákban.

Azt is tartják, hogy bármilyen időjárási körülmények között lehet futballozni, a modern technológia – fűtött pálya, csatornarendszer, földből előbújó öntözőrendszer – sokat segít abban, hogy minden körülmények között lehessen edzeni is. Ám a futballmeccsek lefolyását legtöbbször erőteljesebben befolyásolja az időjárás, mint a játékosok felkészültsége, a mérkőzések előzetes taktikai felépítése. Még ha bizonyos mértékig készülni is lehet az elemekre, a szigetországiaknak például szinte rutinfeladat az esővel való dacolás – jelentős mértékben az arrafelé meghonosodott játékstílus is erre a kihívásra adott válasz –, az Atlanti-óceántól az európai kontinens belseje felé haladva viszont inkább a havazással kell megküzdeni. Máskor meg az egész világon meghonosodó extrém meleggel.

Szélsőséges esetekben az óhatatlanul szubjektív emberi döntés határozza meg, mi számít még használható pályának. Leegyszerűsítve: ha a pálya nem alkalmas a játékra, a játékosok egészségét megvédendő elhalasztják a mérkőzést. Leggyakrabban vihar és erős esőzés vagy nagy mennyiségű hóesés, jeges pálya, esetleg sűrű köd esetén fordul elő ilyesmi. De tekintsük ezeket inkább elméleti eshetőségnek, hiszen annyi utólagos bonyodalmat okozhat egy meccs elnapolása. A román másodosztályú bajnokság legutóbbi fordulójában a Sepsi OSK-nak boka fölé érő hóban kellett futballoznia – és némi szerencsével sikerült győznie –, első látásra azt is mondtam, hogy ez botrányos. Aztán felmentem a világhálóra, és egész gyűjteményre bukkantam: az észak-amerikai bajnokságban csilivili stadionok lelátóin ezrek őrjöngtek amiatt, ahogy a játékosok tízcentis hóban keresgélik egymást és a labdát. Az egyik ­legelképesztőbb esetnek éppen egy vb-selejtező bizonyult, 2013. március 4-én Coloradóban egy sífutóverseny megszervezésére alkalmasabbnak tűnő pályán tartották meg az Egyesült Államok–Costa Rica mérkőzést.

Akár tudományoskodhatunk is még egy sort: a hóban való játék elsősorban a látási viszonyok miatt problémás, míg a nagyon alacsony hőmérséklet elvonja a játékosok figyelmét, lelassítja a reakcióidejüket. Csökken a koncentráció, ezzel együtt az adódó lehetőségek kihasználtsága is. Még akkor is, ha minőségi felszereléssel, funkcionális ruházattal igyekeznek tompítani a külső hatásokat.

A nemrég záruló téli olimpiát minősítő vélemények között olyan is akadt, amely szerint havas-jeges sportok legfőbb seregszemléje csak hegyek között az igazi. „Követtem a huszonkettes pekingi tornát is, de az a csodálatos környezet, ami Észak-Olaszországban van, a természetközelség, felülmúlhatatlan. A közvetítések hihetetlen tájakat mutatnak, és bár mindegyik helyen jártam már, újra látni őket még a képernyőn keresztül is lenyűgöző – mondta például a hargitafürdői Tófalvi Éva, aki sílövőként hat olimpián is indult. – Ennek Pekinghez képest mindenképpen megvan az igazi, hamisítatlan téli olimpiai hangulata, épp azért, mert a hegyek között, a természetben van.”

Mint ahogy a futballt is zöld – na jó, esetenként sártól cuppogó – gyepre találták ki, arra „találták fel” a rövid passzos, technikás összjátékot is. A szárközépig érő hóban való botorkálást pedig jó lenne meghagyni a téli felkészülésre, amikor a futballra kiéhezett rajongók boldogan igyekeznek azonosítani, ki lesz a tavasz új csillaga a nehezített körülmények között küzdők közül.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!