Az utolsó menedék – Csillag Péter publicisztikája

CINIKUSAK VAGYUNK, KIÁBRÁNDULTAK, elvesztettük illúzióinkat, de egy kisgyerek mellett minden új fényt kap – mondta a napokban egy általam nagyra tartott, a futball világából ismert kolléga, amikor váratlan találkozásunk alkalmából hogyléte felől érdeklődtem. Meglepett formaságokat kerülő, őszinte és nyílt felelete, évek is elteltek már, amióta legutóbb szót váltottunk. Azóta engem is előrébb lökdösött az élet a cinizmus és a kiábrándulás szélesre taposott ösvényén, illúziókba kapaszkodni is sokszor csak annyit ér, amennyit annak idején szegény Seaman kapus nyújtózkodása Ronaldinho negyvenméteres ívelése után. 

És mégis, a világot friss apaként újraértelmező szakmabelihez hasonlóan én is tapasztalom: a gyermek tiszta szemével nézve minden varázslatos, minden szép, minden lenyűgöző. Ha kétéves fiammal focizom a szobában a szárítóállvány és a konyhaajtó között, a játéknak olyan természetes bűvölete fog el, hogy hirtelen nevetségessé válik a szemétdombnyi panaszirodalom a labdarúgás eredeti szellemének világválságáról. Hirtelen eltűnik minden sár és mocsok, amely a futballt szennyezte és szennyezi, az iparági cirkusz őrülete lidérces álomként foszlik semmivé, néhány másodpercre visszaáll a paradicsomi ősállapot. A legélesebb szemű futballszakíró, Jonathan Wilson veretes főszerkesztői glosszái a The Blizzard folyóiratban egyszer csak üres pufogásokká válnak, a régi vasárnapokat sirató Non e piu domenica olasz médiaprojekt megmosolyogtató nyafogás lesz, a futballszociológia nagymestere, David Gold­blatt kolosszális új kötete, a vészhelyzetet hirdető Injury Time – Football in a State of Emergency egyenesen vicckönyvnek hat. Kit érdekel a metsző társadalomkritika és a dübörgő futballüzem kíméletlen bírálata, ha a földgömbös gumilabda a széklábról éppen Boti elé pattan, és ő révületben továbbrugdossa a következő parkettacsíkig, majd heves „passz…” kiáltással megcélozza a könyvszekrény üvegajtaját?!

De minek is részletezzem a dolgot; aki érti, nyilván tudja, miről beszélek, aki meg nem, az úgyis csak az újságíró idegesítő szülői házi sztoriját látja benne. Ki tudja, talán így volt ez száz évvel ezelőtt is, amikor a tőlem most légvonalban mintegy száz méterre eső Móricz Zsigmond körtér sarkán, az akkori Verpeléti út végében egy környékszerte ismert családapa focizgatott lakásában apró gyerekével. „A kiváló író éppen ebédután volt, s legnagyobb meglepetésünkre másfél éves legkisebbik fiával nehéz futballcsatát vítt. Győztes a kisfiú lett, ki bravúros driblizéssel kicselezte apukáját és remek gólt vágott a zongora pedáljai közé – egy gyufaskatulyával.” A Nemzeti Sport 1923. január 2-i számában olvasható „home story” az akkor már befutott szerzőnek számító Karinthy Frigyes és később szintén írói pályára lépő fia, a pöttöm Karinthy Ferenc gyufásdobozmeccsét örökítette meg, idézve az amatőr labdarúgás előnyeit taglaló büszke szülőt: „A sportnak egyik leghasznosabb hatása, hogy a lélekre tapadt felhők mozgás közben le-lemaradoznak.”

Könnyű a gyermeknek, az ő lelkére nem tapad még felhő, következésképp neki a sport nem terápia, egészségmegőrzés vagy nemzetnevelés, hanem csakis az, ami lenne a felnőttek fontoskodása nélkül: játék. Játék, amely nem ismer pénzügyi számítást, nem ismer hatalmi villongást, nem ismer politikát, jobboldalt vagy baloldalt, csakis az egyenes, világos utat a mezítlábas lábfejtől a zongora pedáljai közötti kapuig. Egyszerű világ ez, éppen, mint Jókai Mór Fekete gyémántok című regényében az Északi-sarkra képzelt ideális társadalom élete, amelyet átragyog a delejes sarki fény. „Az aurora borealistól átmelegített ember igaz és szavatartó, vidámságának nincsen mámora, szenvedélyének csak lángja van, korom és hamu nélkül; becsületére büszke, gyönyört talál a munkában, örül a mások jólétének, a szomorkodóval együtt érez, érti saját emberbecsét, és tiszteli a magánál erősebb szellemet; izgalmas, ideges s azért közlékeny; haragot nem tart, tréfára hajlandó, elmés, élces, bosszúállásban nem keresi sértett becsülete helyreállítását. Az éjsark alatt nem verekesznek.”

Nem verekesznek továbbá az erdőben sem. Hallott már valaki olyanról, hogy árnyas patakparti tisztáson egymásnak esett egy kéktúrás turistacsoport és egy zöld háromszöget követő hátizsákos gyaloglócsapat? Eszembe jut a néhány évvel ezelőtt olvasott közéleti publicisztika, amely a gátlástalan politika emberlelkekre telepedő, családi viszonyokat mérgező, hétköznapokba szüremkedő ártalma elől az erdei napfényben, a tücsökciripelésben, a hajladozó fűszálakban látta a menedéket. Mélységesen egyetértek a megközelítéssel, legfeljebb azzal tudnám fokozni a kiszakadásélményt, ha az erdei napfényben fürdő tisztáson, a tücsökciripelés hangjától kísérve, a hajladozó fűszálak között focizni is lehetne. Pólósok a félmeztelenek ellen, nősök a nőtlenek ellen, lányok az asszonyok ellen, vagy továbbmegyek a társadalmi megbékélés közéletben ismeretlen dimenziói felé: cigányok a rendőrök ellen, hazánkban élő afrikaiak a tősgyökeres budapestiek ellen, református lelkészek a katolikus papok ellen, sőt ideveszem a börtönök különböző részlegeinek és javítóintézeti gyerekek csoportjainak meccseit is. Na, ott bőven akad a Karinthy által említett lelki fellegekből, a játék azonban talán még azokat is képes bárányfelhőkké szelídíteni. Hogy miért? „Mert célja van s az emberi energia, a tudás működik benne, a mely a dolgozó szoba rideg területét összekapcsolta a levegő, a nagyvilág, a szabadság szféráival” – adja meg a feleletet egyik kedvenc cikkem, a Zemplén napilapban 1909-ben megjelent beharangozó a Sátoraljaújhelyi AC történetének első mérkőzése előtt. Más szavakkal, de ugyanezt az élményt fogalmazta meg Ricardo Quaresma, a 80-szoros portugál válogatott, vállaltan cigány származású szélső a napokban bemutatott Bölöni – Az erdélyi legenda című filmben, arról beszélve, hogy bármilyen hányattatáson ment keresztül, bármilyen gond nyomasztotta, bármilyen bántódást szenvedett el, a pályán szabaddá vált és minden bajt maga mögött hagyott. 

A fenti furcsa meccspárosítások egyébként kivétel nélkül mind a valóságból (többnyire a Hátsó füves országjárás tapasztalataiból) vett személyes példák: talán hihetetlen, de ilyenek is történnek ma Magyarországon. Ha csodálkozunk rajta, legfeljebb azért van, mert a mesterségesen felhúzott társadalmi barikádok árnyékában hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról a furcsa jelenségről, hogy a két-két alap- és oldalvonal közötti terület – akár a réten, akár a falu szélén, de néha-néha még a stadionban is – igazi és természetes kitörési zónát jelent a szellemi polgárháború agyzsibbasztó közegéből. Tényleges friss élmény sarkall a természetjárás csendes népszerűsítésére is: az őszi Mátra aranysárga erdőit járva a hétvégén újra átérezhettem az idegesen vibráló, teleplakátolt, harsogó városoktól való távolság üdítő hatását, ahogyan azt is, hogy az én szavaim elfogynak, ha a természet titkait kell megragadnom. Jobb ilyenkor Fekete Istvánt idézni, például a Vuk című könyv leírását a feltámadó szélről: „Az erdőből odahallatszott az öreg fák remegése s a száraz ágak pattogása, amint letörtek a fáról, és ide-oda ütődve zuhantak a földre. A felhők egymás hátára szaladtak és összetorlódtak, mert a szél sziszegő ostorával hajszolta őket, és amikor a sötétség már akkora volt, mint a rég összedőlt rókavárak üregében, megeredt az eső. A két róka némán nézte az időt.”

Az idő és a csend márpedig minden bajra orvosság, tudjuk Alexandre Dumas óta, de az erdő nyugalma mellett gyógyíthat a könyv betűje is. Például ápolhatja azokat a sebeket, amelyeket a földes-salakos-fűcsomós fővárosi pályák gyárfüstös, mégis felhőtlen világának eltűnése okozott. Főként persze az öregek szívében, akiknek még mindig fény költözik a szemébe, ha a Kábelgyári SC, a Kőbányai Lombik, a Telefongyári SE vagy az Április 4. Vasas csapatának nevét hallják. Nekik is szól Kiss László szociológus, sporttörténész Barnamezős futball című munkája az üzemek, vállalatok budapesti csapatainak történetéről. A napokban tartották a „városi futballszabadság” koráról szóló kötet bemutatóját, némiképp szűkebb körben, mint néhány nappal később A Szoboszlai-sztori című könyvét, amelynek lapjain a Liverpool-játékos édesapja, Szoboszlai Zsolt tanulságos elbeszélését öntötte mondatokba Kálnoki Kis Attila, a Nemzeti Sport korábbi főszerkesztője. A fejezeteket itt idézetek vezetik fel, ezek közül az egyik Mark Twain Tom Sawyer kalandjai című regényéből való: „Ha azt szeretnéd, hogy egy fiú akarjon valamit, csak arról kell gondoskodnod, hogy az a valami nehezen elérhető legyen.”

Gyufásskatulyát zongorapedálok közé rúgni például szép kihívás egy másfél éves gyereknek, egy pszichológus mondhatná, efféle akadálypróbából könnyen indulhatnak fényes Szoboszlai- vagy Karinthy-életutak. De az sem baj, ha végül nem marad más a gyerekszobában, csak a játék tiszta és céltalan öröme.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!