Sportőrület-hungarikum – Vincze András publicisztikája

ÖREG SZAMARAK vagyunk már ehhez – szoktuk mondani egymásnak, amikor valami új kihívás bukkan fel a láthatáron. Márpedig kunsztokban nincs hiány. Akad kolléga, aki szabadnapjain az Országos Kéktúra ösvényeit koptatja, alig egy esztendő leforgása alatt az 1172 kilométeres táv csaknem felét tette meg, ami – és ezt a személyes tapasztalat íratja velem, ugyanis két, mintegy huszonöt kilométeres szakaszon elkísértem – azért is érdemel említést, mert igencsak tempósan teljesíti a penzumokat. Hegynek le még csak hagyján a „majdnemfutás”, na de emelkedőnek fel… Elhihetik, neki kell feszülni emberesen, ha valaki lépést akar tartani a már hatvanadik évében járó „ifiúrral”…

Vagy említhetném, hogy néhány éve a futásért voltunk megőrülve a szerkesztőségben. Először csak egy-két futóbolond akadt, de ők aztán annyit beszéltek napi edzésekről, percekről, tempóról, pulzusról, cipőtalpakról, pronálásról és szupinálásról, kütyükről és persze a jobbnál jobb versenyekről, hangulatról, röhögésről, szenvedésről, célba érésről (vagy szintidőből való kicsúszásról), hogy néhány hónappal később már jóformán mindenki kocogni akart. Sőt, a többség futott is, mi több, dicséretes módon szalad a mai napig. Nemrég például pittyent a telefonom, jött az üzenet (szintén kollégától), hogy a fonyódi félmaratonit abszolválta 1:57:47 óra alatt. A miheztartás végett teszem hozzá, hogy ez a tempó jóformán a nulláról indulva, a napi tízórányi íróasztal mögötti seggelés, klaviatúracsépelés és lapzártastressz mellett értékelhető csak igazán! Vagy… Akad volt BLSZ-játékos is a futómezőnyben, olyan újságíró, aki mostanság bőven sztorizhatna arról, hogyan kell tizenegyest rúgni (na ja, lenne mit mesélnie, mert nem hagyott ki büntetőt – legalábbis amikor egy csapatban játszottunk, akkor biztosan nem, a saját szememmel láttam, hogyan tekeri ki az utolsó pillanatban a bokáját, s küldi a labdát a jobb sarokba, miközben a kapus a bal felé vetődik el), ezzel szemben a focihistóriák helyett buldogszívósággal küldi az ilyen-olyan üzeneteket a margitszigeti futásairól. Bizony, úgy elkapta a „6:50 perc/kilométer-gépszíj”, hogy leszedhetetlen a legendás „Duna-közepi” rekortánról. Sőt! Amíg anno csak legyintett a jó futócipővel kapcsolatos okoskodásra, mondván, „Jó lesz nekem dorkóban is…”, manapság már profin ügyel arra, hogy a spéci, kizárólag a kocogólábra való, párnázott cipőben hagyja maga mögött a napi hat-nyolc kilométert.

A futókohézió masszívan megmaradt, kitart, ám a szenvedély újabb sportággal bővült: lassan két esztendeje a kosárlabdázás van rivaldában. S bár gyakorta az is elég a hozzáértéshez, ha valaki csak megvásárolja a trendi felszerelést (a kosárlabda ráadásul erre remek terep), ám ez esetben elmondható, a csapat tagjai nem csupán cipővásárlásban jó spílerek, a hárompontos kísérletek nyomán sem száll a gyűrű mellé a labda. Mondjuk, az azért sokat nyom a latban, hogy az alapok (így vagy úgy) harminc-negyven év távlatából masszívan megmaradtak, s ez ügyben már nemegyszer rádöbbentünk, csak volt haszna annak, hogy a manapság sokat emlegetett retró időszakban, a hetvenes-nyolcvanas években még komolyan vette mindenki a kötelező testnevelést, s hát az sem volt hátrány, hogy anno a Bulgáriából Magyarországra nősülő tesitanár, Iván bá (és még megannyi kollégája) a kötelező tanórákon túl is a zsibongó gyerekseregre áldozta a szabadidejét (is), s tanította, mi több, edzette a kölyköket – esetünkben speciel a kosárlabdázás tudományára.

S akkor itt elérkeztünk a történet sarokpontjához: mitől válik egy közösség sportmániássá? Pontosabban mitől válik olyannyira sportmegszállottá, hogy minden egyes tagja negyven-, ötven-, sőt hatvan­évesen is nekidurálja magát a kilométerek leküzdésének, avagy szombatonként és vasárnaponként kora délelőtt kockáztat némi ujjficamot, bokarándulást, térdkattogást, derékroppanást, de minden egyes fájdalmas nyavalya oltárán feláldozza a hétvégi „mobiltelefonképernyő-nyomogatás” kényelmét és luxusát, és nekivág a nyári forróságtól puhuló rekortánkörnek, vagy didereg decemberben, januárban épphogy fagypont fölé konzervált, temperálófűtéssel üzemelő, de összességében mégis csupa bűbáj retró kosárpályán.

A saját válaszom a „miértre” meglehetősen szélsőséges, ugyanis rendületlenül hiszek abban, hogy nekünk, magyaroknak ősi küldetésünk a virtuskodás (jó értelemben, persze), s ha van valami, amit ösztönösen is képesek vagyunk továbbörökíteni, az éppen a sporthoz és sportágakhoz kötődő rajongás. E sportoláshoz való elszakíthatatlan fonalú kötődés miatt ismétlődhet meg a jelenet az egyik főváros közeli település csendes, a déli órák környékén szinte néptelen bekötőútján: az év minden egyes hónapjában egy héten kétszer, perzselő napsütésben, esőben, hidegben (hó ugyebár manapság már úgyszólván nincs…) feltűnik hat madárcsontú öreg, akik (lemértem) stabil huszonötös tempóval nyomják spéci versenybringájuk pedálját. Nem bírtam ki kíváncsiskodás nélkül, s egy alkalommal a nyomukba eredtem, megkérdezve, hogy mégis, hány kilométert tekernek le így, s egyáltalán hány esztendősen vágnak neki az útnak. Nos, kiderült, hogy hatvan-hetven kilométer egy-egy etapjuk, a legfiatalabb bringás hetvennégy, a legidősebb nyolcvanegy esztendős.

Majdnem ugyanez a történetív, csak éppen nem aszfalton, hanem a vízen: gyakorta elnézem az öreg kajakost, aki tavasz elejétől ősz végéig, amikor csak hátára engedi a Duna – azaz nincs áradás – minden egyes nap csodálatos stílusban és tempóban lerója a maga kilométereit. Nap mint nap tízezer métert evez le és fel egy viszonylag nyugodtabb részén a folyónak, de ennek az erőfeszítésnek meg is van a haszna, ugyanis a bácsi inkább néz ki hatvanötnek, semmint nyolcvannégynek – merthogy ilyen sok év görbítené a hátát, ha nem tenné meg, hogy amint lehetséges, vízre teszi a kajakot, és meghúzza a lapátot.

Ugye hogy van bennük, sőt bennünk valami egészen különleges?

De inkább nem is kérdezem, hanem kijelentem: van bennünk (magyarokban) valami különleges. S azért van, mert mindennél nagyobb lelkesedéssel vágyunk a leküzdésre váró távokra, egyszersmind mifelénk a boldogság egyik forrása sportrajongónak lenni (igaz ugyanakkor, hogy az üvöltő, zajos és gonoszkodó jelenben talán már nem minden sportrajongó lehet boldog). Endorfin nélkül viszont nem megy… Kedvet teremteni a sportoláshoz (mozgáshoz) nem egyszerű kihívás, mert olyan érzelmeket kell ébreszteni, amelyeket képes könnyedén elnyomni a depresszív világ, s talán ezért is fordul elő az, hogy a szabadidős sportot és sportolást választó korosztály tagjainak nagy többségén már mindig minimum eggyel több lesz a ránc, mint ahány kilométert lefuthatnak, tekerhetnek, evezhetnek és ahány pontot még megszerezhetnek a kosárpalánkok alól… Ugyanakkor éppen a kor (vagy inkább kortalanság?) erősíti, milyen fontos megőrizni a sport és sportolás iránti elköteleződést. Ezért is kell hinni abban, hogy a sportőrületünk egyben hungarikum. Nem volt és remélhetőleg nem is lesz olyan történelmi korszak, amely ezt a különleges és becses magyar örökséget eltüntethetné.

A világnak az örök sportolókra van szüksége. Azokra, akik az élet minden percében megpróbálnak tenni valamit, ami igazán fontos kihívásnak tűnik.

Sok betűnek sok az alja, szóval ha valaki fogadalmat tesz 2026-ra, érdemes arra gondolnia (utólag, persze), hogy a valóban nagy tette az volt, hogy lefutotta az első métert a rá váró huszonegyezerből…