ElVARratlan szálak – Moncz Attila publicisztikája

AKADÉMIAI VITA, hogy egy újságírónak ismernie kell-e a helyesírási szabályokat, vagy erre valók a korrektorok? Vagy hogy a helyesírás-ellenőrző, esetleg a ChatGPT segítségével valaki jobb újságíró lesz? Nekem ebből a szempontból elég sarkos a véleményem: igen, ebben a szakmában a szabályokkal tisztában kell lenni, és nem, önmagában emberi vagy gépi mankó sem tesz senkit sem tartósan jobbá. De ha alkalmanként jókor fordul jó helyre segítségért, tudja emelni szolgáltatása színvonalát. Nekem például két mentsvár létezik, ha elakadok: a helyesírási szótár, illetve a Skrapits-Rochy olvasószerkesztő-kettős valamelyik tagjának telefonszáma. Ez a mai napig így van, és ha például a telefonos segítséget veszem igénybe, majd – olykor érdes stílusú – vita után dűlőre jutunk egymással, egyikünket sem akadályozza meg ez abban, hogy akár már a következő nap válogatott szemtelenségekkel rukkoljon ki a másik kárára. 

Mindez a VAR-történetekben meglehetősen gazdag elmúlt egy hét kapcsán jutott csak eszembe. Bevallom, ami országhatárokon belül és kívül történt, annak egy jelentős részét nem tudom másra visszavezetni, mint a „mankók” rossz használatára, és az ezzel összefüggő lélektani tényezőkre. Megengedve azt is, én látom/érzem rosszul a helyzetet. Abban nem kételkedem, hogy mindenre lesz magyarázat, lehet magyarázatot találni, abban már igen, hogy az józan ésszel elfogadható vagy sem.

Sohasem tagadtam, nem én viszem a zászlót, ha a VAR-t kell dicsőíteni. De az is tagadhatatlan, hogy a technológia fejlődésével elkerülhetetlen a használata. Bizonyos szintig az eredményeit sem lehet elvitatni, hiszen például Tony Scholes, az angol Premier League futballigazgatója szerint a videóbírós rendszer teljes körű bevezetése előtt az angol profi labdarúgásban 82 százalékban születtek pontos döntések, manapság pedig 96-ban. Vagy hogy a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség illetékesei szerint meccsdöntő helyzetekben a „kőkorszakban” 95 százalékban hoztak pontos döntést az illetékesek, most pedig 99.3-ben. Az persze nettó hülyeség, hogy a VAR döntéshozatali folyamata mindig gyors lenne, elvégre a jelenleg ismert leglassúbb folyamat az idén tavasszal az angol FA-kupában játszott Bournemouth–Wolverhampton találkozón zajlott le. Nyolc percig tartott a szerencsétlenkedés, mire eldöntötték, Kerkez Milos gólja korábbi lesállás miatt érvénytelen…

De a technológia fejlődik, a gépek egyre „okosabbak” lesznek, a mesterséges intelligencia ránk rúgta az ajtót, butaság nem teret engedni neki, ha a célunk az objektív, tárgyszerű és főképp helyes döntések meghozatala. Márpedig a VAR használata kapcsán papíron ez a vezérelv. A gépek beengedésével a spontaneitás és az emberi „forma” ugyan csökken, de ezzel együtt a kiszámíthatatlanság is (már a kétezres évek elején a Közgázon is oktatási anyag volt, hogyan lehet és kell csökkenteni a befektetői szempontból kiemelten fontos kimeneti bizonytalanságot!), és okvetlenül a rendszer előnyének tudom be, hogy kulcsfontosságú esetekben jóval fegyelmezettebbek lettek a játékosok, szignifikánsan kevesebb lett például a műesés, illetve a bírók megtévesztésére szolgáló cselekedet.

Mégis azt mondom, baj van a VAR-ral. És nem csupán annyi, amennyit már a Premier League két éve jelzett, hogy tudniillik a stadionban sokkal nehezebb nyomon követni, miről zajlik pontosan a videózás, és miért éppen az lett a folyamat végeredménye, ami. Hanem azért is, mire, mikor és hogyan használja akár a játékvezető, akár egy adott ország szövetsége. Az én szememben például az egyenlő versenyfeltételek garantálása sokkal fontosabb, mint az, hogy bizonyos pályákon teljes profizmus uralkodjon, másutt meg ha elszabadul a pokol vélt vagy valós tévedések miatt, hát, akkor, istenem – elszabadult…

Németországban például a Német Kupa nyolcaddöntőjéig nem lehet VAR-t használni, mert a nagy anyagi áldozattal járó rendszert egyszer sem akarják rákényszeríteni a kicsikre. Így eshetett meg, hogy például a sorozat 2. fordulójában, kedden és szerdán a Dortmund, illetve a Bayern München javára is bizonyíthatóan (mert televíziós lassítás létezik!) legalább egyszer tévedett a bíró (semmiség, csak megadott gólok kapcsán…), de legalább mindenki tudta, ez most a játék része. Nem úgy, mint idehaza a Magyar Kupában, amelyben például – a teljesség igénye nélkül – a Fradi és az MTK stadionjában működött a telepített rendszer, a Majosi SE vagy a DEAC pályáján meg nincs is üzemképes VAR. Ez nálam nem fér bele az egyenlő versenyfeltételek kategóriájába, még akkor sem, ha érteni vélem a szándékot, hogy legalább ott minimalizáljuk a hibák számát, ahol lehet. Csak ezzel lesznek elsők az egyenlők között.

Ennél sokkal nagyobb gondot látok a VAR következetes és jó használatában. Ahol a gép megjelenik és hibázik, minden egyes hibát a sokszorosára nagyítanak, és az is lehet, csak a véletlen fújt össze ennyi vitatható esetet, mint ami a magyar bajnokság legutóbbi fordulójában előfordult, de a három mindenképpen sok. Különösen úgy, hogy legalább egy esetben a szabályok egyértelműen rendelkeznek. 

A Nemzetközi Szabályalkotó Testület, az IFAB a VAR-ral kapcsolatos leírásában világosan rögzíti, mikor lehet használni bizonyítékként a felvételeket. A C-pontban egyértelmű a leírás, szabálytalanság esetén akkor, ha egyből piros lap kapcsán vetődik fel akár pró, akár kontra „ellenvélemény”. És nem második sárga lap vagy figyelmeztetés esetében. Egy szabálymagyarázó oldalon, illetve az IFAB-nál megtalálható szöveg értelmezése szerint is ez azt jelenti, második sárga lap nem vonható vissza videózást követően, ahogyan nem is adható így második sárga, amivel piros jár együtt. Ehhez képest, ahogyan a Nemzeti Sport tudósításából is kiderült, Varga Kevint (Nyíregyháza) videózás után (!) kapott második sárgával állították ki. És itt most nem az a kérdés, hogy kellett-e adni második sárgát vagy sem, hanem az, hogy az írott szabályokkal szembe menve szabad-e módosítani egy döntést. Ha igen, akkor minek hozunk elvben mindenkire kötelező érvényű szabályokat?!

Piros lapok miatt ennél jóval nagyobb felzúdulást váltott ki Markgráf Ákos (Puskás Akadémia) és Soltész Dominik (Kisvárda) mutatványa. Mindkét esetet videózás követte, hiszen a tét az azonnali piros lap volt. Az egyiket helybenhagyták, a másikat nem. Én is úgy érzem, egy piros lapnak kellett születnie, csak külső, hangsúlyozottan nem szakértői szemmel nézve éppen másik leosztásban. És itt jön képbe a VAR-rendszer bevezetésekor megfogalmazott egyik legfontosabb irányelv, a transzparencia. Igenis tudjuk meg, mi áll egy-egy ilyen döntés hátterében. Ahogyan például a portugál bajnokságban a játékvezető a VAR-vizsgálat után a pályán a kihangosított mikrofonján keresztül elmondja, mit látott, mit vizsgált és mire jutott. Érdekelt volna, mit mond a Kisvárda–Győr játékvezetője, miért nem ért pirosat a talpalás. Mert nem tört el Csinger Márk sípcsontja? Vagy miért? Aki a szórakoztatóipar részeként helyszíni vagy televíziós „belépőt” vált az eseményre, annak teljes kiszolgálást kell kapnia. Nem kell ettől félni. Emberek vagyunk, hibázhatunk. De legalább merjük vállalni akár a döntést, akár a hibát.

Igen, dönteni kell, ezt az IFAB is kimondja. De sajnos valahol az is egy döntés, ha egy bíró nem dönt, hanem a „majd a VAR megmondja” jelleggel kétes szituációban becsukja a szemét. De könyörgök, benne van a fizetésében a szabályok ismerete és a döntés kötelessége. Nem feladata, kötelessége. Az erősebb. Az meg már egyfajta emberi nagyság, ha valaki belátja a hibáját és képes a nagyvilág előtt javítani. Nem pedig a „ma én vezetek, ő nem bánt a VAR-szobából, holnap ő vezet, én nem bántom a VAR-szobából” összekacsintás szellemében működni. A VAR velünk marad, hiszen lassan egy szurkológeneráció nőtt fel rajta, amely várja a vélt vagy valós hibák felülvizsgálatát. Ezt megúszni nem lehet. Viszont őszinteséggel és belátással sokat lehet javítani a helyzeten.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!