Őrségváltás – Deák Zsigmond publicisztikája

Lehet-e egy eddig még sosem látott, s nyilvánvalóan számos gyermekbetegségben szenvedő, a sportágba szervesen be nem ágyazódó, sok aspektusból igen fura megméretés utolsó előtti mérkőzését történelminek, sorsfordítónak titulálni? Szerintem minden további nélkül, aztán majd az idő úgyis eldönti, igaz lesz-e az állítás, vagy sem.

Márpedig én azt mondom, a 32 csapatos lebonyolítású labdarúgó-klubvilágbajnokság második elődöntőjében, az előző két Bajnokok Ligája-sorozat győztese, a Real Madrid és a Paris Saint-Germain között megtörtént a végleges, na jó, kissé óvatosabban-reálisabban fogalmazva a hosszabb távra szóló őrségváltás.

S ezt a következtetést messze nem csupán a bántóan egyoldalú küzdelem – ha lehet egyáltalán annak nevezni – alapján vonom le, de nyilvánvalóan elvonatkoztatni sem tudok tőle. Pedig az East Rutherford-i MetLife Stadion (itt lesz majd egyébként egy év múlva a 2026-os világbajnokság döntője is) szinte teljesen megtelt mintegy nyolcvanezres nézőtere nagyjából modellezte az általános népszerűségi arányokat, túlnyomó többségben voltak a spanyol királyi gárda szurkolói. Ám egy dolog a népszerűség, s egy másik a teljesítmény. A PSG sosem lesz a földkerekség legkedveltebb klubja, nagyjából abban a cipőben jár, mint a szintén arab pénzből felpumpált Manchester City: legalább annyi az ellendrukkere, mint az őszinte híve. Ettől még nekik is nehéz lenne elvitatniuk, hogy 2025-ben valami nagyon összeállt Párizsban.

A francia bajnokság és kupa megnyerése nem igazi mérce, de azért meg kellett tenni mindkettőt. A BL első elhódítása viszont igazi mestermunkának számított nagyjából az alapszakaszelső Liverpool kiverésétől kezdve. A finálé maga volt a csoda, az Internazionale történelmi mértékű kiütése, a sosem látott ötgólos különbségű diadal minden vitás kérdést, fintorgást elhallgattatott. A gárda portugáljai (Vitinha, Nuno Mendes, Joao Neves, Goncalo Ramos) a jól megérdemelt pihenés helyett tevékeny részt vállaltak válogatottjuk bravúros németországi Nemzetek Ligája-diadalából, majd jött a vitatott módon felfújt, sokak által eleve lesajnált klub-vb egy hónapja.

Hogy milyen volt az újszerűre dagasztott torna, arról bizonyára számos elemzés születik majd, s még nincs is vége, úgyhogy a végelszámolással várnunk kell. Az viszont bizonyos, hogy a csúcspontjának marketing- és sportszakmai szempontból egyaránt a két legutóbbi BL-győztes szerdai elődöntős presztízsrangadója számított.

Fogalmazzunk úgy, ha valami, ez a meccs adta meg az egész megméretés legitimációját a több bántóan szerény színvonalú és még bántóbb érdektelenségtől övezett mérkőzés után, ezért úgy kellett a nemzetközi szövetségnek, a FIFA-nak, mint egy falat kenyér. Mert egyelőre még nem az az aranytojást tojó tyúk, mint aminek szánják…

Abszolút jellemző adalék, hogy a Chelsea–Fluminense szereposztású másik elődöntő jegyeit gyakorlatilag úgy dobták a nézők után, akár 12 dollárért be lehetett jutni rá a hirtelen árleszállítással, míg erre legolcsóbban csak nagyjából hússzoros áron.

A 15-szörös BEK-/BL-nyertes Real Madrid és a trónra most először felülő PSG viszont végig komolyan vette magát és a viadalt. A spanyolok veretlenül jutottak idáig csoportelsőségük, majd a Juventus és a Borussia Dortmund egygólos felülmúlása után. A franciák ugyan váratlan vereséget szenvedtek a Botafogótól, ennek ellenére szintén a kvartettjük élén végeztek például az Atlético Madrid kiütésével, majd (Messi ide, Messi oda) az Inter Miamin és a Bayern Münchenen is kapott gól nélkül gyalogoltak át. Menetelésüket beárnyékolta ugyan egyrészt Diogo Jota tragikus halála, akinek a temetésére több portugál honfitárs is hazautazott a csapattól, valamint a bajorok ellen Jamal Musiala szerencsétlen sérülése, ám mindez a teljesítményükön egyáltalán nem látszott meg. Ettől még kevesen gondolták, hogy úgy játszadoznak el a Reallal, mint a mondás szerint apa a hülye fiával. Ezen kevesek közé tartozott lapszerkesztőnk, L. Pap István, aki a szerda déli napindító értekezleten megjegyezte: „Valamiért úgy érzem, legalább három góllal nyer a PSG…”

És lőn! Ha nincs Courtois kapus, már az ötödik percben kettővel vezetnek a párizsiak, így „csak” a kilencedikben lett ekkora a különbség, majd a huszonnegyedikben már három. Az elképesztő fölény a szünet után némileg csökkent, de a hajrában még így sem a Real szépített, hanem a PSG adta meg a kegyelemdöfést. Érdemes megnézni a statisztikát, a francia „uralom” az első félidőben volt túlnyomó, de a végére kialakuló 17–11-es lövési, ebből 7–2-es kapura lövési, valamint a 681–306-os passzmutató is önmagáért beszél. A 92 százalékos passzpontosságért sem kell szégyenkezniük Luis Enrique fiainak. Apropó, a spanyol mester igazán úriemberként bánt a földbe döngölt riválissal, hiszen nem rúgott bele még egyet, inkább azt hangsúlyozta, ők már két éve együtt dolgoznak, míg Xabi Alonso még csak most kezdte átalakítani a királyiakat.

Átalakítani, de mivé? Sokan egyelőre nem látják biztosítottnak, hogy meglesz a Madridban mindig elvárt legmagasabb szint. Oké, a kapuban nincs gond Courtois-val, a védelem viszont nagyon gyengén muzsikál, Asencio és Rüdiger egyaránt hajmeresztő hibákat produkált és „gólpasszokat” adott az ellenfélnek, a sérültek lassan gyógyulnak, s ki tudja, tudják-e hozni korábbi teljesítményüket. Szegény Valverde, aki csapatkapitányként szenvedte végig a a találkozó nagyobb részét, máshol sokkal hatékonyabb, mint jobb „futóban”, Carvajal visszatért ugyan hosszú sérüléséből, de egyelőre csak egy sárga lapot érő mellbe rúgással vétette észre magát. A középpályán Gülernek még túl nagy a kabát, Bellingham időnként eltűnt, mint az aranyóra, Tchouaméni inkább a babát rúgta, mint a labdát. Elől Gonzalo García alig ért a játékszerhez, négy korábbi klub-vb-s góljához nem tudott hozzátenni, Mbappé és Vinícius Jr. pedig primadonnaként viselkedett és úgy is játszott, nem vérbeli sztárfutballistaként. Modric és Lucas Vázquez csak azért állt be, hogy meglegyen az utolsó meccse a legendás hófehér mezben, a horvát veteránnak az 597., ami elképesztő szám. Mint ahogy a pályafutása is az, de negyvenhez közeledve nem várhatjuk el tőle, hogy örökre a legjobb legyen-maradjon. Majd a Milanban megmutathatja, mi van még benne.

A PSG viszont minden csapatrészben remek. Donnarumma jelenleg a világ legjobb kapusa, ezzel nehéz lenne vitatkozni. Marquinhos professzor a védelem közepén, s ifjú brazil honfitársa, Lucas Beraldo abszolút felnőtt hozzá. A két szélen Hakimi és Nuno Mendes posztján a klasszisok közé tartozik, középen a Joao Neves, Vitinha, Fabián Ruiz-tengely úgy működteti a csapat motorját, hogy arra nincsenek szavak. Elöl Dembelé kivirágzott, nem véletlenül az Aranylabda egyik esélyese, francia honfitársa, Doué elképesztően érett húszévesen, a robbanékonysága, cselezőkészsége miatt a védői csak „zongorán kísérik”, csakúgy, mint a másik oldalon Kvaracheliát. A grúz támadó a télen érkezett Nápolyból, s a jelek szerint ő volt az utolsó puzzle a kirakós játékban. Múlt ősszel megadatott utolsó hazai klubja, a Dinamo Batumi bajnokiját megnéznem a helyszínen, a Fekete-tenger partján, hát, maradjunk annyiban, volt honnan kiemelkednie, de sikerült… S a cserék sem kizárólag a kezdők pihentetésére használhatók, hanem hozzátesznek a játékhoz, lásd most Barcola vagy Goncalo Ramos villanásait, gólját.

Összességében ezért állítom azt, hogy megtörtént az őrségváltás, ez a Paris Saint-Germain annyira erős és kiegyensúlyozott, hogy ha így folytatja, az amerikai major ligákból vett kifejezéssel élve dinasztiát alapíthat, azaz sorozatban gyűjtögetheti a trófeákat. Azért ne feledjük, a klubvilágbajnokságé még nincs meg, s mi, magyarok azt sem (főképp természetesen az őszi vb-selejtezőre gondolva), hogy a mostani párizsi tündöklésnek négy portugál kiválóság is tevékeny részese. Momentán nehezen tudom elképzelni, miképp állítják majd meg őket a mieink szeptember 9-én és október 14-én… Mert már csak olyan vagyok, mint a viccben a nyuszika: mindenről, így a PSG mostani remekléséről is csak „az” (esetünkben a világbajnoki részvétel remélt kivívása) jut az eszembe.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!