Lófarok és labda – Malonyai Péter jegyzete

Ami a női futballt illeti, igazán dicső a múltam. A hetvenes években a BEAC-serdülők edzőjeként a lányok utánunk jöttek gyakorolni a pályára, amikor levonultunk a gyerekekkel, ők a Kábel-pálya büfékerítésének támaszkodva várták, hogy összegyűljenek. Futballistaszerűen, tehát farmer, zsebre vágott kéz és szotyirágás, héjköpködés.

A maggal már úgy bántak, mint a legnagyobbak, a labdával már kevésbé, de hát ez volt minálunk a hőskor, úttörőknek mindenben kijár a tisztelet. 

A maiaknak is, de mifelénk nem annyira – mondom mindezt a vasárnap véget érő Európa-bajnokság kapcsán. Sohasem vezet jóra, ha valaki szakmailag elemzi a mi és az ők (elit) közötti különbséget, így maradok magamnál. Ha egy magyar (bajnoki vagy válogatott, mindegy) női meccset nézek, az álmosság éppen úgy vele jár, mint a pályán a labdakezelési hiba, a svájci tornán viszont egy-két kivétel akadt csak az unalmat illetően, többnyire élveztem a látványt.

Főként azért, mert miközben kiderült, hogy Európa futballosabb felében igenis megtanulták a játékot, megmaradt a lánymeccsek örök előnye: kevesebb az ütközés, pláne a durvaság, folyamatosabb a játék, mint a fiúk élet-halál harca során.

Azt pedig ne feledjük, hogy a négy közé jutott csapatok, tehát Anglia, Spanyolország, Németország, Olaszország akármelyik nemnél, akármelyik tornán úgy játszhatnak elődöntőt, hogy senki sem kapja föl rá a fejét. A férfiaknál a tavalyi Európa-bajnokságon Anglia és Spanyolország ott volt a négy között, ahogyan a 21 éveseknél idén Anglia, Németország, Franciaország és Hollandia.

A tényeknek hihetünk, ezek szerint a felsorolt országokban nincs női és férfifutball, csak futball van, magyarán a képzést, a tanulást, az oktatást, az edzést nemcsak komolyan gondolják, komolyan is csinálják.

Visszatérve a Svájcban látott lányokra, szívesen gondolok rájuk, azt pedig örömmel nyugtáztam, hogy jó néhány (évtizedek óta futball­őrült) barátom inkább az angol–spanyol döntőt nézte, mint az éppen aktuális NB I-es meccset. 

Ennek jegyében hívom fel a figyelmet az immár profi magyar élmezőnyre, hogy lenne itt egy kis meló. Utolérni végre azokat, akik éppen úgy lófarokkal kergetik a labdát, mint ők, ám nemcsak kergetik, utol is érik. És ha már náluk van…

De ez már sok lehet így egyszerre.

Maradjunk annyiban, hogy továbbléphetnénk végre a szotyizáson – a kezdő képsornál maradva –, már csak azért is, mert mára a tökmag is kinőtte magát.

Pucolva is kapható.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!