Rossz vicc – Vincze Szabolcs jegyzete

MI KÖTI ÖSSZE Ausztriát, Hollandiát, Svájcot és Magyarországot? Az, hogy egyik ország válogatottja sem vesz részt a 2027-es férfi kézilabda-világbajnokságon… Ez elsőre úgy hangzik, mintha valami vicc akarna lenni, de még véletlenül sem az.

Gyorsan szögezzük le: eszem ágában sincs mosdatni, pláne felmenteni a magyar válogatottat. A tény az, hogy 2015 óta először nem harcolta ki a vébérészvételt, ami még akkor is ciki, ha egyébként a szerbek ellen kemény ki-ki csatát vívott. Csak hát ugye elveszítette, a vereség pedig vereség, azt nem kell magyarázni. A Magyar Kézilabda-szövetség, az edzői stáb és a játékosok felelőssége megkérdőjelezhetetlen, bár hozzáteszem, szerintem nagy hiba lenne Chema Rodríguez munkásságát az első és egyetlen elveszített kvalifikációja alapján megítélni, hiszen előtte minden alkalommal sikerrel járt, és a nevéhez fűződik a magyar válogatott valaha volt legjobb Európa-bajnoki szereplése, a 2024-es ötödik hely.

Önmagában is szomorú helyzet, hogy a szabadkártyában kellett bíznunk, amelynek odaítélése viszont újfent bizonyította, hogy globális szinten óriási bajban van a sportág. A Nemzetközi Kézilabda-szövetség (IHF) a 81 éves, a pozíciójához foggal-körömmel ragaszkodó Haszan Musztafa csapdájában vergődik, aki 26 éve irányítja a szervezetet, hosszabb ideje, mint elődei közül bárki, és egészen biztosan nem az ő nevéhez fog fűződni a sportág világszintű megújítása. Sőt, a gyakorlat azt mutatja, hogy egy személyben dönt mindenről, és azt tesz milliók kedvenc sportágával, amit csak akar.
Nincs nekem bajom a vébéújonc török válogatottal, sem Szaúd-Arábiával, amely ha ki is jut a vébékre, általában az Elnök-kupák lelkes és biztos résztvevője, sőt, lassan talán rekordere is, de hogy a szabadkártya odaítélésénél nem a szakmai érvek döntöttek mellette a holland, az osztrák vagy a magyar nemzeti csapattal szemben, az egészen biztos.

Kontinensünk dominanciája a kézilabdában kézzelfogható, látványosságban, iramban, izgalomban és népszerűségben egyetlen földrész sem veszi fel a versenyt Európával – ha az IHF minél érdekesebbé akarná tenni a vébét, annál több európai csapat részvételéről gondoskodna. De a jelek szerint valamiért nem ez a fontos, és valamit mindenképpen bizonyított nekem a szabadkártyák mostani odaítélése: hogy a világszövetségnek, főleg a vezetőjének nem a sportág az első, és ne legyenek illúzióink, a szabadkártyának ára volt.

Most majd nagyokat izgulhatunk a Szaúd-Arábia–Olaszország vagy a török–chilei rangadón. Persze az irónia most nem megoldás, és a vérlázító döntés a hazai sportágat nem menti föl, de akkor is nagyon elszomorító. Az elején azt írtam, ez nem vicc, de közben rájöttem, hogy mégis az. Egy nagyon rossz vicc.