A 90 éve született Raymond Kopa magyaros fellépései nyomában

Ha magyar köteléket keresünk Raymond Kopa pályafutásában, mindig Puskás Ferenc alakja dereng fel, a hozzáértők rögtön a korszak sokak által leghatékonyabbnak tartott csatársorát emlegetik: Kopa, Héctor Rial, Alfredo Di Stéfano, Puskás, Paco Gento. Holott ez az ötös fogat csupán egy idényben, az 1958–1959-esben riogatta az ellent, és a Real Madrid még csak meg sem nyerte a spanyol bajnokságot – igaz, a BEK-ben meg sem állt a díjátvételig, miután a fináléban éppen Kopa korábbi együttesét, a Reimset gyűrte le, amelyhez hároméves madridi kitérő után, 1959 nyarán vissza is tért a francia labdarúgás első aranylabdása.

Ez a rövid ideig tartó közös út is elegendő volt ahhoz, hogy a kilencven esztendeje, 1931. október 13-án született klasszis évtizedek múltán is valósággal rajongva beszéljen Puskás Öcsiről. Lapunknak 2007. április 2-án nyilatkozott, miután részt vett a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia névadóján, és kiderült, hogy néhai csapattársát első alkalommal a híres 1953. november 25-i angol–magyaron csodálta meg. A Reims vezetősége jutalomként vitte el a játékosokat a Wembleybe. „Hát, én ahhoz fogható csapatot sem azelőtt, sem azóta nem láttam – mármint a magyar válo­gatotthoz foghatót. És Pancho abból a szupercsapatból is kiemelkedett”  – állította Kopa, egyúttal elárulta, miként viszonyult a Real két kulcsfigurájához: „Elfogadtam, hogy Alfredo Di Stéfano a főnök, Pancho pedig a világ legjobb fut­ballistája! Nekem az is megtisztel­tetés volt, hogy kiszolgálhattam őket.”

Mondhatjuk, ezek a kötelező körök, ellenben érdemes felfedni a Puskáson túli kapcsolódásokat – vagyis azokat a magyar érdekeltségű mérkőzéseket, amelyeken Kopa ellenfélként szerepelt. Haladjunk időrendi sorrendben...

A Reims a Bp. Vörös Lobogóval akadt össze a BEK 1955. decemberi negyeddöntőjében. Az egyik angol lapnak köszönhetően ekkor már a futball Napóleonjaként emlegették Kopát; a titulust annak köszönhetően érdemelte ki, hogy az év március 17-én Franciaország Madridban múlta felül 2:1-re a házigazdát, ő pedig nemcsak remekelt, hanem gólt is szerzett. Szóval, december 14-én Párizsban igyekezett helytállni a Lobogó, kevés sikerrel, mert az ihletetten futballozó Reims 4:2-re nyert. A találkozóról a balfedezetet játszó Zakariás József tudósította a Népsportot, és egy téves taktikai húzást sem titkolt el: „ Kopára nagyon kell vigyázni – mon­dogatták nekünk a mérkőzés előtti napokban, s ezért Szolnokot hátravontuk a támadósorból Kopa őrzésére. Már az első félidőben kiderült, hogy erre sem­mi szükség nincs, mert a francia vá­logatott középcsatára szinte állandóan csak épített, a kapura egyáltalán nem volt veszélyes.”

A visszavágón (4:4) is a francia Ybl Miklóst tisztelhették benne, merthogy három gól előtt is tőle indult az akció, ezen kívül ördöngös cselekkel hagyta faképnél a Lobogó védőit, majd a mutatványokból kikeveredve mesterien passzolt. Higanymozgását, robbanékonyságát, megugrásait, driblizéseit, technikai képzettségét, helyzetfelismerését rendre megcsodálhatták a szurkolók.

A Reims az elődöntőn is átverekedte magát, és a fináléban 4:3-ra legyőzte a Real Madrid, amely 52 millió (régi) frankért szerződtette Kopát, a francia klub ebből a pénzből vehetett három remek játékost: Just Fontaine-t (ő lett az 1958-as vb gólkirálya 13 találattal), Roger Piantonit és Jean Vincent-t. Tudásával 1958 áprilisában, a BEK elődöntőjében szembesült a Vasas, az első találkozón két találathoz is köze volt, például tizenegyest harcolt ki. „Olyan észrevétlenül hagyta faképnél őrzőjét és húzódott vissza saját tér­felére, hogy semmi nehézséget nem okozott a labdát hozzá továbbítani. (...) Kitű­nően kezelte a labdát, ördöngösen cselezett, s ha a helyzet úgy kívánta, ellenállhatatlanul húzott kapura”. A 4:0-s kiütés után hiába nyert a Vasas 2:0-ra a visszavágón (sérülés miatt Kopa nem tudta teljes díszben felvonultatni fegyvertárát), továbblépett a Madrid, és a döntőben a Milan sem tudta megakadályozni – hosszabbításos – sikerét.

Drámai fejlemények árnyékolták be Kopa utolsó magyaros fellépését. Kisfia, Denis a leukémiával vívta reménytelen harcát, a közeledő tragédia okozta fájdalmas, nyomasztó érzést legfeljebb egy-egy meccs tudta tompítani az édesapában. Mint például az angolok ellen (1:1) 1962. október 3-án Sheffieldben, amikor megszállottként zakatolt a pályán.

„Játszottam és nem is tudtam, hogy játszom, időn és téren kívül éreztem magam. Nem is tudtam, mi történik körülöttem. Álomban éltem, egy olyan álomban, amelyben minden sikerül. A beteg fiam képe élt csak bennem. Fontaine már minden bajt meg­ismert, amit egy nagy bajnok csak megismerhet. A sérülések miatt derékba tört a karrierje és én mégis szívesen cserélnék vele”   – nyilatkozta szívbe markolóan. A nyugatnémetekkel október 24-én esedékes párharcot nem vállalta, és a Magyarország elleni, november 11-i párizsi összecsapást is csak úgy, ha nem kell edzőtáborba mennie. Megkapta a kedvezményt, ugyanakkor a Szentmihályi Antal – Mátrai Sándor, Mészöly Kálmán, Sóvári Kálmán – Solymosi Ernő, Sipos Ferenc – Sándor Károly, Göröcs János, Albert Flórián, Tichy Lajos, Fenyvesi Máté összeállítású ellenfél 3:2-re győzött Baróti Lajos ötvenedik, szövetségi kapitányként irányított meccsén. „A magyar csapat technikailag felettünk állt. Csatáraik mindig kitűnően helyezkedtek. Ettől a csapattól minimális különb­séggel kikapni igazán nem szégyen” – értékelt, mint utóbb kiderült, utolsó válogatott szereplése is után.

A négyéves Denis szervezete 1963. február 15-én adta fel a halálos kórral folytatott küzdelmet, Kopa vad dühvel kereste a vigasztalást a futballban, és formája olyannyira csúcsra jutott, hogy a világválogatottban is helyet kapott.

A játékkal 1967-ben hagyott fel, ugyanakkor jóval később egyik lánya, Nadine is szembenézett a gyilkos kórral. Emlőrákját sikeresen kezelték a neves Gustave-Roussy Intézet onkológiai osztályán, ezt követen Raymond Kopa élharcosa lett a rák elleni küzdelemnek. 2008-ban például a Gustave-Roussy Intézetnek adta át életrajzi könyve újrakiadásának jogát, és több mint 10 ezer eurót adományozott az egészségügyi intézménynek. Az év egyik felét Angers-ben, a másikat Korzikán töltő „futballnapóleon” 2017. március 3-án hunyt el, halála után három héttel róla nevezték el első profi együttese, az Angers stadionját.