Berlini képviselet – Malonyai Péter jegyzete

Nézegettem a régi újságokat, nevezetesen azt az időszakot, amikor Dárdai Pál a Herthába került, tehát 1997-et, 1998-at, s persze kiderült, időbe tellett, amíg helyet vívott ki magának a csapatban. Nem is a konkrét dátumok itt az érdekesek, hanem a mentalitása. Folyamatosan elmondta, küzdenie kell azért, hogy Bundesliga-futballista legyen, a hozzáállásával természetesen (nála természetesen) nem volt gond, ám az nem megy egyik napról a másikra, hogy látszatja, feltűnő jelei legyenek a kitartó munkának.

A többit tudjuk, a lényeg az én megfogalmazásomban annyi, hogy újra meg kellett tanulnia futballozni. A magyar közegből érkezve ez fontos – mint ahogy mindenki másnál, akit nem csupán adtunk Európának, hanem valós rangot vívott ki ott.

Mindez, mármint a futballista-pályafutás már a múlt, ám a tanulságai most, amikor edzőként a 200. tétmeccse előtt áll Dárdai Pál – örök érvényűek. Mert a kispadon is más a módi a Bécsi út túlsó végén, mint mifelénk. Enyhén szólva is be kellett illeszkednie, megtanulnia sok mindent, ami arrafelé természetes, magától értetődik. Nem jobb, nem rosszabb, mint akárhol, egyszerűen – más.
Nem volt gondja ezzel sem – hiába, a remek családi háttér mindig megteszi a magáét, modorban, habitusban, közeledésben, stílusban. Csaknem másfél évtized után legendaként hagyta abba a játékot, szinte azonnal edző lett, éppen egy évtizede szolgálja a klubot a poszton; hogy éppen melyik korosztálynál, milyen célokkal, változó, de ami állandó: a szolgálat.

Ami nem párosul azzal, hogy felfújja a dolgokat, a futballt helyezze minden elé vagy mindenek fölé. Arra képes, hogy tisztában legyen vele, minek hol a helye és az ideje: a családnak, a barátoknak, egy pohár vörösbornak, a jó marhapörköltnek, és a sor folytatható.

Ahol eddig megfordult, mindenhová hívták, olyan sem volt, hogy elküldték, ami főként edzőként bravúr. Még itthon játszott, ifiként, amikor már tudhattuk, hogy a Bundesliga minden vágya. Teljesült, ezért nem (vagy sem) volt türelmetlen, amikor ki kellett várni a sorát,

Csaknem negyedszázada él Berlinben. Ha az amerikai elnöknél, John Fitzgerald Kennedynél 1963 óta emlékezetes, hogy „Ich bin ein Berliner” („Berlini vagyok...”), Dárdai Pál a politikánál maradandóbb terepen, a játék kapcsán ismételheti, ismételgetheti.

Most éppen akár kétszázszor is – hogy aktuális legyek.