Agyzsibbasztó – Szeli Mátyás jegyzete

A brazilok ellen Lionel Messi újabb lehetőséget szalasztott el, hogy trófeát nyerjen a válogatottal. Az elődöntős 2–0-s vereség az ötszörös aranylabdás jelenléte ellenére sem szenzáció, az argentin együttes elmúlt egy évét elnézve még talán meglepőbb, hogy idáig jutott. Tagadhatatlan, hogy Messi sem emelkedett ki ebből a csapatból.

Most vélhetően sokan elégedetten hátradőlnek, Argentína kiesése ugyanis megerősíti valamelyik teóriájukat, s elmondhatják, hogy ők megmondták előre.

Ezen azért nem kell meglepődni, mert minél nagyobb sztár valaki, annál több az ellendrukker, annál többen örülnek a bukásának. Ezzel Lionel Messinek ugyanúgy együtt kell élnie, mint „ősellenségének”, Cristiano Ronaldónak. A portugál Eb-győztes, ez a tény sokak szemében az argentin fölé helyezi őt, még akkor is, ha a franciák elleni 2016-os, 1–0-ra megnyert döntőben sérülése miatt semmit sem tett hozzá csapata játékához. Persze abban kulcs- szerepet játszott, hogy együttese a fináléba jutott, de ez Messiről is elmondható a 2014-es világbajnokság kapcsán.

Csak amikor a szükség úgy hozza, erről kényelmesebb megfeledkezni. Ha az öt évvel ezelőtti találkozón az egyedül kilépő Gonzalo Higuaín tizenhat méterről nem a német kapu mellé lő a vb-döntőben, akkor most jobb játékosnak tartanánk Messit?

Az állandó „ellendrukkerkedésben” a klub- és válogatott szimpátia mellett szerepet játszhat a változó médiafogyasztás, a közösségi oldalak térnyerése. Lehet, sokakat az is dühít, hogy a múlt néhány esendőbb, ezért emberközelibb csillagával ellentétben a ma sztárjait állandóan próbálják tökéletesre polírozni a PR-csapatok.

Itt van például a hazájában imádott Diego Maradona, aki Messivel ellentétben nemcsak húzóember volt az argentin válogatottban, hanem vb-t is nyert vele, miközben szerzett egy szabálytalan gólt (Isten keze, na persze…). Messi (vagy Cristiano Ronaldo) nagysága kapcsán minden megmozdulást felnagyítanak, érvek és ellenérvek ezrei repkednek, az objektív hangokat sokszor elnyomja a megmondóemberek gyakorta tárgyilagosnak álcázott fröcsögése. Végeérhetetlennek tetsző vita ez, amelyben talán nincs is végső igazság.

Persze ha a mindennapokra is jellemző a végletes gondolkodás, akkor a futball – amelyben aztán mindenkinek vannak kedvencei – miért jelentene kivételt?

Talán az is igaz, hogy a labdarúgás kevésbé lenne élvezhető ellentmondásos esetek nélkül, ha nem engednénk, hogy az érzelmeink uralkodjanak el rajtunk, s ha nem lennének viták.

Csak ezek lehetnének néha kevésbé agyzsibbasztók.