Deschamps olyat mondott a mieinkről... – rendkívüli év volt

Pór KárolyPór Károly
Vágólapra másolva!
2021.12.29. 12:15
null
Didier Deschamps (a háttérben, balra) szerint a magyar válogatott fizikailag jobban bírta a hőséget és dinamikusabban futballozott, mint a világbajnok francia csapat, a két ország budapesti Eb-meccsén (Fotó: Szabó Miklós)
A Nemzeti Sport Online-on az elmúlt években már megszokhatták olvasóink, hogy az év utolsó napjaiban értékeljük az esztendőt a magyar labdarúgás szempontjából. 2021 sok szempontból rendkívüli, tanulságokkal teli esztendő volt.

Nagyjából három évtizede követem a magyar labdarúgás minden rezdülését, és túlzás nélkül állíthatom, én ilyet még nem láttam, amilyen a 2021-es magyar futballév volt. No, nem elsősorban arra gondolok, hogy a bravúros Eb-t követő vb-selejtezőkön a válogatott játéka már nyomaiban sem nagyon hasonlított a nyári meccsekhez, mert ilyenben már volt részünk 2016-ban, amikor az Eb-csoportgyőzelem után Feröer is kifogott rajtunk (0–0-ra végeztünk idegenben az első vb-selejtezőn), ráadásul akkor még a magyar bajnok Ferencváros is kiesett a BL-selejtező első körében az albán ezüstérmes Partizanival szemben (az albánok már akkor is keresztbe tettek nekünk…).

A rendkívüli esztendő egyrészt abban állt, hogy tétmérkőzésen, méghozzá egy részben hazai rendezésű Európa-bajnokságon, egymás után játszottunk döntetlent a legutóbbi két világbajnokkal, Franciaországgal és Németországgal, utóbbival ráadásul vendégként, és úgy, hogy mindkét meccsen vezettünk, a két találkozón egyetlen percig sem voltunk hátrányban. Sőt, a világbajnokok mellett a 2016-os Európa-bajnok portugál válogatottat is felvonultató csoportban összesen még tíz percet sem játszottunk hátrányban, és a csoportkör utolsó fordulójának 83. percében még továbbjutásra álltunk Münchenben!

Szürreális volt, mint ahogy Didier Deschamps nyilatkozata is a magyar–francia meccs után.„A magyar csapat dinamikusabb volt nálunk. Hiába futkostak föl-alá a játékosai, jobban alkalmazkodtak a körülményekhez. Az első félidőben gyönyörűen játszott a magyar csapat, amelynek a gólja felért egy hatalmas gyomrossal. Ezután nagyszerűen védekeztek a magyarok, és felbátorodtak, ahogy haladtunk előre az időben.”Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha ilyet hallok majd az aktuális világbajnok szövetségi kapitányátólmagyar válogatott elleni Eb-meccset követően.

Aztán az is rendkívülinek nevezhető, hogy egymás után negyedik alkalommal jutott be európai kupasorozat csoportkörébe magyar együttes, miután a Ferencváros a koszovói FC Prishtina, a litván Zalgiris és a cseh bajnok, a tavasszal az El-ben negyeddöntőt játszó Slavia Praha búcsúztatásának köszönhetően végül az Európa-liga főtábláján szerepelhetett (miután a svájci Young Boystól kikapott a BL-selejtező rájátszásában). Ugyanakkor az ősszel az albánoktól kétszer is vereséget szenvedő válogatott mellett az FTC példája is bizonyítja, rendkívül szélsőséges is volt ez az év. Ugyanis a sorozatban negyedik magyar csoportkörös szereplés mellett olyanra sem volt még példa, hogy a csoportkörbe eljutó együttesünk egymás után nyolc vereséget szenvedjen az európai porondon (az FTC a Prágában továbbjutást érő, de 1–0-ra elveszített BL-selejtező után kikapott kétszer a svájci Young Boystól, a skót Celtictől, a spanyol Betistől és egyszer a Leverkusentől is).

Így pedig először fordulhatott elő, hogy a csoportkörbe jutó magyar csapat vezetőedzőjét, jelesül Peter Stögert néhány nappal az utolsó, a Leverkusen ellen egyébként megnyert csoportmeccs után leváltják. Olyat már láttunk, hogy a Ferencvároson kívül a többi magyar nemzetközi kupainduló maximum egy párharcot tud megnyerni az európai porondon, ám a Fehérvár 1. fordulós búcsúja az örmény Ararat Jerevannal szemben és a Puskás Akadémia kettős veresége a lett Rigas FS ellen így is a kijózanító pofon kategóriájába sorolható (az Újpest dupla sikertelensége a svájci FC Basellel szemben sajnos papírformának mondható).

A Ferencváros és a válogatott példája is azt bizonyítja, hogy egy-egy bravúros eredmény összejöhet, de a nemzetközi porondon kiegyensúlyozott teljesítményre sem az aktuális magyar bajnok, sem a nemzeti csapat nem képes még. A válogatott esetében különösen szembeötlő volt ez, hiszen az angolok elleni hazai 0–4 és az albánok elleni, egyébként történelminek számító vereségek (korábban sosem kaptunk ki tőlük) után ikszeltünk a Wembleyben. Márpedig legutóbb kilenc évvel ezelőtt volt arra példa, hogy az angol válogatott hazai pályán ne tudjon megnyerni egy vb- vagy Eb-selejtezőt. Persze, jó magyar szokás szerint sokan csak legyintenek, hogy véletlen volt (ahogy az elmúlt több mint egy évben a törökök, a szerbek, a bolgárok és a lengyelek elleni idegenbeli sikerek vagy a franciák és a németek elleni iksz után is legyintettek), meg hogy az angolok nem is igazán akarták a győzelmet, de az azért tegyük hozzá, a magyar válogatott londoni látogatása előtt sorozatban 21 hazai selejtezőt nyertek meg, pedig nem mindegyik volt létfontosságú nekik, mégis győztek, ahogy a mieinken kívül ebben a selejtezősorozatban is mindegyik ellenfelüket megverték otthon, az albánokat például 5–0-ra.

Ez a pontszerzés igenis hatalmas bravúr volt, ahogy az utolsó fordulóban a varsói győzelem is – még ha sokra nem is mentünk vele. Bárki bármit mond, a magyar válogatott azokhoz az időkhöz képest, amikor hetet kapott a jugoszlávoktól, nyolcat a hollandoktól, vagy kikapott Andorrától és Kazahsztántól is, egyértelműen szintet tudott lépni. A felsoroltakhoz hasonló blamák nem fordultak elő Marco Rossi kapitánysága alatt (még ha meg is szenvedtünk az idén Andorrával, azért mindkétszer győztünk), miközben jóval több bravúros eredményt értünk el, mint korábban.

Ezzel együtt sajnos ténykérdés, hogyha a magyar válogatott próbál győzelemre játszani, próbálja ráerőltetni az ellenfélre az akaratát, akkor egyrészt sokkal többet hibázik, mint amikor a mérkőzés nagy részében visszaáll a saját térfelére védekezni, mint Angliában vagy Lengyelországban tette, másrészt a támadójátékunkból továbbra is hiányzik az a kreativitás, ami egy jól záró ellenféllel szemben nélkülözhetetlen a gólhelyzetek kialakításához. Ráadásul azt sem bírja el csapatunk, ha a kulcsemberek nem a legjobb formájukban, illetve a csapat nem a lehető legerősebb összeállításában lép pályára (az albánok ellen ez volt a helyzet, mindkét meccsen alapemberek hiányoztak).

Jó lenne most azt mondani, hogy az U21-es válogatott a szintén részben hazai rendezésű, korosztályos Eb-n megmutatta, kik lesznek azok a fiatalok, akik a jövőben megoldást jelenthetnek a felnőttválogatott problémáira, például a 34 éves Szalai Ádám pótlására elöl, vagy kik azok a magyar tehetségek, akik, mondjuk, a Ferencvárosból rövidesen légiósok sorát szoríthatják ki. Sajnos azonban az U21-es Eb, amelyet a hollandok, a németek és a románok mögött pont nélkül, mínusz kilences gólkülönbséggel zárt Gera Zoltán csapata, inkább arra mutatott rá, mennyire szűkös a választási lehetőségek köre, mennyire nem látni kiemelkedő tehetségeket. Az egyik kivételt Bolla Bendegúz jelentette, aki a felnőttválogatottban is debütált az idén és bekerült az Eb-keretbe is. Az év nagy meglepetése pedig Schäfer András volt, aki 22 évesen nagyon érett játékkal rukkolt ki az Eb-n, de évente egy-két tehetség feltűnése a válogatottban még kevés ahhoz, hogy reális esélyünk legyen a vb-szereplés kiharcolására.

A következő évek nagy kihívása az MLSZ, a klubok, az akadémiák és az utánpótlásban dolgozó edzők számára, hogy egy összehangolt stratégia mentén, a jelenleginél jóval több, a válogatott és a nemzetközi kupainduló csapatok számára a légiósokkal szemben is valódi alternatívát jelentő tehetséget adjanak a magyar futballnak. Európában számos, Magyarországénál kisebb lakosságszámú ország bizonyította az elmúlt években, hogyan is lehet ezt hatékonyan csinálni. Említhetjük például az 5.8 milliós, idén Eb-elődöntőbe jutó Dániát és persze a 4.1 milliós, vb-ezüstérmes Horvátországot is.

Odáig már eljutottunk, hogy a világranglista 39. helyezettjeként (így zárja a listát 2021-ben a magyar válogatott) egy meccs erejéig top tízes csapatokkal is tudjunk szoros mérkőzést játszani, de a 66. Albániától is „ki tudunk” kapni oda-vissza. Ahhoz, hogy a magyar a válogatott stabilan Európa legjobb húsz csapata közé tudjon kerülni, igazi versenyhelyzet alakuljon ki a válogatottságért, a nemzetközi kupák csoportkörébe jutó magyar csapatokban jóval több magyar játékos kaphasson lehetőséget, a jelenleginél jóval több magyar szerepeljen Európa legerősebb bajnokságaiban, még sok munka és hosszú út vezet (ugyanezeket fogalmaztam meg a 2020-as évértékelőmben is, de egy év alatt nem sokat változott a helyzet). Amihez először a helyes irányt kellene megtalálni, mert most azon a szinten állunk – klub és válogatott szinten is –, ahonnan még nagyon könnyű visszaesni a csoportkörök és Eb-szereplések nélküli, megalázó vereségekkel tarkított időszakokhoz…

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik