Kincsvadászok – Malonyai Péter jegyzete

Több volt benne – ez a többségi vélemény a csütörtöki magyar–lengyel után. Vitathatatlan megállapítás, főként annak tükrében, hogy csak mi vezettünk a meccsen, ám nem árt tudnunk az örök igazságot: éppen annyi volt a meccsben, amennyit kihoztunk belőle.

Mert az is Marco Rossi csapata, amelyik mind a két félidő elején gólt szerzett, az is, amelyik a szinte pillanatok alatti lengyel egyenlítés után újra előnyt szerzett, s az is, amelyik végül képtelen volt megfékezni Robert Lewandowskit, s döntetlennel zárta első vb-selejtezőjét.

Ha már itt tartunk, azt is cáfolom, hogy félig üres a pohár, ez ugyanis csak látványos képzettársítás, a lényeg ugyanis, hogy félig van. Ám most sem a mérték az érték, hanem mint mindig: a tartalom.

Mi van a pohárban, mit ihatunk meg?

Nos, nincs okunk panaszra. Nem feltétlenül azért, mert a lengyelek elleni iksz kifejezetten jó eredmény – főként, hogy tengernyi meccs van még hátra a csoportban –, azért is, mert – túl a produkción – aki csak megszólalt a válogatott környékén, mind valósan, józanul értékelt, még az is, akinek a lefújás után szinte azonnal az orra alá dugták a mikrofont. Kiemelendő közülük – nem először és nem utoljára – a csapatkapitány, Szalai Ádám, aki még kissé lihegve is azt látta, ami volt. Érvei közül kiemelendő, hogy keveset volt nálunk a labda, ami még akkor sem könnyű, ha benne van a taktikában.

Aki már rúgott labdába csapatban, pontosan tudhatja, milyen az, amikor a társaival csak rohangálnak, üldözik a náluk magasabban jegyzett futballistákból álló ellenfelet. Ez a helyzet többnyire felőrli a társaságot, nem úgy a magyar válogatottat. Nyoma sem volt, hogy összeesne a csapat, a játékosok becsülettel tették a dolgukat, rendületlenül küzdöttek, fel nem adták volna a világ minden kincséért.

És ha már kincs, ami engem illet, meggyőződésem, hogy mához egy hétre hét ponttal állunk majd a csoportban, három meccs után, ami – függetlenül a csütörtöki fényektől, árnyaktól és az ellenfelektől – remek teljesítmény.

Nem én vagyok túlzottan magabiztos, hanem a csapat szolgált rá, már ki tudja hányadszor, ezúttal is az optimizmusra. A legnagyobb kincs pedig, hogy a feleségem, végigdrukkolva a magyar–lengyelt, így összegzett: „Te, ezeknek a fiúknak már megint nagyon lehetett drukkolni.”

Nekem mondja?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!