D######! – Bodnár Zalán jegyzete

Az amerikai profi sportligák szurkolói a tv-közvetítések tanúsága szerint pontosan tisztában vannak a csapatsportokban a védekezés fontosságával. Amikor csapatuknak ki kell bekkelniük egy szituációt, gyakran tűnik fel a drukkerek egyik kezében egy nagy D betű, a másikban egy kerítés ábrája. A magyarázat: a kerítés angolul „fence”, a kettőt összeolvasva, angol kiejtésben „defense”, vagyis „védekezés”, „védekezz!”.

Magyarországon sohasem fognak így szurkolni a futballstadionokban, és nem azért, mert nyelvünkben nem lehet rá szójátékot alkalmazni. Nálunk mezei szurkolók és avatott „szakértők” is folyton magyaros futballstílusról meg a támadófutball elsődlegességéről papolnak, futballkultúránkban – talán valamiféle arisztokratikus gőgből kifolyólag – egyszerűen nincs hagyománya a védekezés tiszteletének. Világklasszis védőnk valójában akkoriban is csak egy-egy akadt mutatóba, amikor a magyar futball még a csúcson volt, a támadók inkább a biztonság kedvéért mindig többet rúgtak, mint amennyit hátul beszedtünk. Manapság aztán kiváltképp gyászos a helyzet ezen a téren. A tavaly őszi, észtországi vagy a mostani, horvátországi tragikomédia újfent ráébresztett minket, hogy egész egyszerűen nincsenek meg csapatjátékunk legalapvetőbb támpillérei.

Nemrégiben Giuseppe Sannino kispesti tréner kapcsán jegyeztem meg, örömmel tölt el, ha olasz edző érkezik hozzánk, és válogatottunkat is végre itáliai mester irányítja, mert ha valamit az olaszok nagyon tudnak, az a védekezés megszervezése. Más kérdés, hogy Marco Rossi szövetségi kapitány sem tud mit kezdeni a sokat hibázó, a nagy nyomás alatt és a fontos pillanatokban rendre összeomló hátvédekkel. Mondhatnánk, hogy válogasson össze jobbakat, de tényleg nincsenek jobbak.

Felfoghatatlan, hogy évtizedek óta nem sikerült kinevelnünk egy valamirevaló belső védőt. Ne legyen kétségünk: ha Willi Orbánt nem sikerül honosítanunk, már régen elszállt volna minden maradék esélyünk.

Továbbá Magyarországon szentségtörés ezt mondani, mégis vallom: amikor a világbajnoki ezüstérmes otthonába megyünk, és nem vagyunk győzelmi kényszerben, igenis pofátlanul be kell állni védekezni, mint a 2004-es görög válogatott. Ha kell, öt-hat védővel, leparkolni a buszt, húzni az időt, fetrengeni a földön, elrugdosni a labdát, ha megjátszani képtelenek vagyunk – és bízni a gondviselésben. Egy-két kontrára pedig mindig adódik esély. A közmondásbeli futással ellentétben a védekezés nem szégyen, és még hasznos is. És ezt még akkor is szem előtt tarthattuk volna, ha már az ötödik percben borult minden terv.