Szerencsés húzás – Vincze András jegyzete

Amikor reménykedni kell, akkor válik igazán nehéz örökséggé a magyar labdarúgás három olimpiai aranyérme, két világbajnoki ezüstje és Európa-bajnoki bronza. A harmincas és hatvanas évek közötti dicsőséges futballkorszak számunkra olyan, mint a legnemesebb hagyaték, a dédszülőről előbb a nagyapára, tőle az apára, majd pedig ránk szállt, s most mi vagyunk soron, valamit kezdeni kell vele – és jó néhány évtizede reménykedünk már, hogy a magunk focikorszaka is szolgál valami emlékezetes dicsőséggel. S bár sokszor hallani, jó lenne már túllépni a legendás időkön, amikor próbáljuk megérteni s elfogadni, miből fakad a nagy tornák előtti örökös optimizmusunk, rádöbbenhetünk, nem a racionalitás dolgozik a lelkünkben, hanem a hajdanvolt sikerek, az egykori futballdicsőségek, a legendás játékosainkról szóló csodálatos, világszerte ismert történetek táplálják a reménykedést.

Mint most is. Tulajdonképpen már kint látjuk a válogatottat a 2020-as Európa-bajnokságon. A vasárnap déli, Dublinban rendezett sorsolás óta mást sem olvasni, hallani, mint azt, hogy a sors milyen kegyes volt, könnyű csoportba került a nemzeti csapat. Cseppet sem csodálkozom tehát, hogy a víziókban (szurkolóiban és szakmaiban egyaránt) már megjelenik a bravúr, a horvátok, a szlovákok és a walesiek legyőzése, az pedig, hogy Azerbajdzsánt megverjük, szinte természetes, éppen az előbb említett sikerhagyatékunk miatt az, hiszen húsz éve Bakiban rúgtunk nekik négyet, legutóbb, majd’ nyolc esztendeje pedig kettőt. Ugyanakkor a már-már euforikus képzelgésben muszáj lenne a földön tartani a vágyakat, hiszen – sajnos – van már nekünk „Máltánk, Izlandunk, Luxemburgunk, Liechtensteinünk, Andorránk, Kazahsztánunk” is, s azért az sem véletlen, hogy az Eb-sorsoláson a negyedik kalapban várt a sorára a gömbbe zárt Hungary feliratú cetli, márpedig a mai, uniformizált futballvilágban ez a kalapozás pontosan azt jelenti, amit.

Azt, hogy húsz százalék esély van arra, hogy az Eb-selejtezőben biztos továbbjutó helyen végez a válogatott.

Nem sok…

Tudom, hogy az euforikusabb pillanatokban nehéz ezzel szembenézni, s éppen a futballörökségből fakadó büszkeségünk miatt nem akarunk ilyen statisztikákat látni, de talán akkor járunk jól, ha elfogadjuk, e pillanatban hol a helyünk, és végre egyszer megteremtjük annak az esélyét, hogy ne csak a futballörökségbe vetett hitünk, kissé smirglisebben fogalmazva, a mázlink vigyen végig minket az úton.

A szerencsénket vasárnap amúgy is kihúzták Dublinban…