Emberkísérlet – Malonyai Péter publicisztikája
Csaknem három óra volt még napszálltáig, amikor Bogár Gergő lefújta vasárnap az Újpest aktuális bajnokiját. A futballisták megtették a magukét, dacoltak a hőséggel (36 °C), 97.18 percig áldoztak a futballüzlet oltárán. Hogy néhányan időnként kapkodták a levegőt, légzőgyakorlatokkal igyekeztek továbblendülni a holtponton, az adott körülmények között természetes. Azt nem mondom, hogy a legjobban edzett ifjak szenvedték meg az extrém körülményeket, de hogy a legjobban ellenőrzöttek (mellényes kütyük), az roppant valószínű.
Aztán a többiek is túlélték az MLSZ emberkísérletét, annak rendje és módja szerint letudták a tucatbajnokság második fordulóját. Győzött az ember! – mondhatnám, de leginkább a pénz (hirdetések: pálya, tévé) és a kiírás diadalmakodott. Jöhetnek ellenérvekkel, nekem elég, hogy a különféle, akár hivatalosnak is tekinthető dokumentumokban nincs kötelezés arra, mikor egészségtelenek a körülmények, mikor kell elhalasztani a meccset. Csak ajánlások vannak, amivel ugyebár áthárítják a felelősséget a rendezőkre – régi trükk.
Ami a meleget illeti, nem egyszerűen az számít, hogy hány fok van. A legfontosabb mutató a WBGT (Wet Bulb Globe Temperature), amely figyelembe veszi a hőmérsékletet, a páratartalmat, a napsugárzást és a légmozgást is. A FIFA iránymutatása szerint 32 °C WBGT felett már rendkívül magas a hőterhelés: ilyenkor ajánlott ivószünetet tartani, a mérkőzés elhalasztása vagy elnapolása is szóba kerülhet. Nagy hidegben sincs kötelező FIFA-limit, a döntést a játékvezető és a szervezők hozzák meg a körülmények (szél, hó, jég) alapján. A játékos-szakszervezet (FIFPRO) ajánlása szerint –15 °C alatti levegőhőmérsékletnél, illetve −27 °C alatti szélhőérzetnél (wind chill) már el kelle(ne) halasztani a mérkőzéseket. Ez azonban szintén ajánlás, nem kötelező szabály.
Nincs új a nap alatt, már többször esett szó ezeken a hasábokon arról, hogy a sport veszélyes üzem. Jellemző példa 2010-ből, amikor a levegőminőségi adatokat összesítő szervezet információi szerint aktuálisan katasztrófahelyzet volt Melbourne-ben az ausztráliai bozóttüzek okozta füst és por miatt – az állapotok válságközeliek voltak. A sport oldaláról nézve mindez a tenisz, az Australian Open miatt volt érdekes. Arra, hogy messze már az idő, amikor a sportot az erő és az egészség fogalmai köré építhettük, bizonyíték volt a selejtezőjében rajthoz álló szlovén Dalila Jakupovic esete, aki meg volt győződve arról, hogy az egészségtelen körülmények miatt elhalasztják a meccsét, de ahogy mondta: „Valójában nem volt sok választásunk.” Pályára lépett, majd olyan köhögőrohamot kapott, hogy nem tudta folytatni a játékot a svájci Stefanie Vögele ellen, s feladta a mérkőzést. Egy egészséges hölgyről beszélünk. Nem volt asztmája, a légzése rendben, a hőséget jól bírta, csak hát ugyebár a melbourne-i körülmények… Amelyekről legyen elegendő még annyi, hogy a füst miatt több tűzjelző megszólalt a városban, a hatóságok pedig felszólították a lakosságot, hogy ha tehetik, ne menjenek ki a szabadba, mert a levegő a legfittebbekre is veszélyes. A verseny persze folytatódott, nem számított, hogy Novak Djokovics – tehát nem akárki, a torna egyik nagy esélyese – felvetette, halasszák el a viadalt, mindhiába.
Kötelező félbeszakításról csak villámlás esetén lehet szó, persze csak azóta, hogy a futball megfizette a tanulópénzt. A Budafok és az Egyetértés meccselt 1967 júliusában a Nyári Kupáért a Fehér úton. Dörgött, villámlott, de hiába kérték a játékosok Pócsi László játékvezetőt, totómeccs lévén nem akarta lefújni a találkozót. Aztán a szünet és néhány perces játék után villám csapott a játéktérre, valamennyi játékos a földre zuhant, két budafoki, a kapus Szekeres András és Kiss III László fekve maradt, Kissen az orvos már nem tudott segíteni… A Budafoknál pályán volt Mezey György is. „Úgy éreztem, mintha valaki hátulról megmarkolná az agyamat” – mondta később. (Ha már totó, a sors iróniája, hogy Pócsi bíró vádlott volt a nyolcvanas évek totóbotrányában, havi fizetést kapott a „bundakirály” Faragó Józseftől, plusz minden megnyert játékvezető után prémiumot és negyedévenként jutalmat. A perben elítélték.) Aztán három évvel később az MTK futballistája, Szucsányi András lett villámcsapás áldozata a dunavarsányi edzőtáborban. Palicskó Tibor edző a munkára esküdött, fittyet hányt a légköri viszonyokra. Nem bírom kihagyni, a Népsport azt írta, hogy Szucsányi „halála a magyar futball nagy vesztesége”, ami igaz, ám mintha elfelejtődött volna, hogy korábban őt állították pellengérre, ő volt a rossz példa, amikor a futballisták életmódjáról volt szó. Az ember felejt, csak a tragédiák után jön meg az esze. Igaz, Szucsányi esetében még akkor sem, hiszen 1970-ben már létezett a szabály, hogy villámlás esetén félbe kell hagyni mindenfajta szabadtéri sportot.
Persze van, ami ártalmatlanabb, ám nincs ellene orvosság. Ilyen például a köd. Aki évtizedek óta jár futballmeccsre, biztos beleszaladt már olyanba, hogy tejfehér sűrűségbe burkolózott a pálya, és az orráig sem látott. Például 1967 novemberében, amikor a Fradi egygólos hátrányban (1:2) fogadta a Zaragozát a VVK második fordulójában. Nem sokkal a kezdés után már jött a logikus ötlet a lelátóról („Fújják le! Fújják le!”), aztán 29 percig húzta az időt az osztrák bíró, Franz Wöhler, ám végül belátta, nem tehet mást. Másnap játszották újra a meccset, biztos, ami biztos, nem este, hanem kora délután (13.30), tehát munka- és iskolaidőben. Mégis húszezerrel többen voltak a lelátókon (50 ezer néző), mint előző este, és még Albert Flóri is felépült, vezérletével 3:0 lett, és továbbjutás.
Gond lehet a talajjal is, régebben a játékvezető úgy döntötte el, hogy alkalmas-e a játékra, hogy fejmagasságból leejtette a labdát, és ha a derekáig felpattant, minden rendben volt. Ma már kifinomultabbak a módszerek, a labdát gurítják, a bíró sétálgat, de a döntés mindig szubjektív. A legemlékezetesebb eset 1964-ből való, amikor a tavaszi rajton, március 15-én az FTC–Komló meccs előtt Soós Gábor játékvezető nem akart játékot, de a rendezőség felkérte a drukkereket, hogy tapossák le a havat a játéktéren. A megjelent tízezer néző zöme pályára lépett, így játszhattak a felek. „Hihetetlen látvány volt, ahogy a drukkerek kéz a kézben, a Fradi-indulót énekelve, jóval a kezdés előtt taposták a havat a pályán. Nem a hóekének, hanem a »Fradi-lábaknak« köszönhetően tehát megrendezhették a találkozót, s az volt a minimum, hogy mindezért cserébe legyőztük a Komlót…” – így Albert Flórián, aki a meccs mindkét gólját szerezte (2:0).
De vissza a nyárba, a hőséghez, legyünk aktuálisak. Még úgy is, hogy régi a nóta, hiszen a Nemzeti Sport már 1903-ban rögzítette a lényeget: „De – és ez az, amit tulajdonképpen hangsúlyozunk – számolnunk kell a klimatikus viszonyokkal. Szép hazánk klímája, ezt mindenki tudja, még hitelviszonyainknál is megbízhatatlanabb. Nem számíthatunk biztossággal sem a nyári hőségre, sem a tél fagyára. Ha például a Golf-áramlatnak valami magánügye akad, akkor úgy összevissza zavarodik időjárásunk, hogy azok a bizonyos legöregebb urak nem győzik a fejüket csóválni.”
Száz éve pedig egy 15 kilométeres futóverseny hozott tanulságokat. Belloni Gyula, a MAC atlétája nem kertelt: „Jólesett feladni. Nem járja, hogy ilyen melegben rendezték a versenyt.” A Nemzeti Sport pedig levonta a következtetést a kisvárdai Galambos József sikeréből: „A hirtelen támadt hőséggel a vidéki fiúk nagyobb szívóssága, kifejlettebb tűrni akarása inkább megbirkózott.”
Az pedig árulkodó, hogy az óvodai mondókánál mindmáig nincs okosabb: „Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van. / Soha sincs jó idő, mindig esik az eső.”
