Nevető második – Ballai Attila publicisztikája
Osztályozóra készülhetne a Diósgyőr a Honvéd vagy a Vasas ellen, ha már idén érvényben lenne a magyar labdarúgás első két osztályában a jövőre bevezetendő szabály. Amelynek értelmében az NB I tizenegyedik, azaz utolsó előtti helyezettje nem esik majd ki közvetlenül, az NB II másodikja pedig nem jut fel ugyanígy, hanem egy mérkőzésen, semleges helyszínen vívnak meg az első ligáért. Többen és többféleképpen értékelték e változtatást, mi most az elméleti fejtegetések helyett vessük azt alá a gyakorlat próbájának, két szempontból is.
Először onnan: megérdemelné-e a Diósgyőr idei teljesítménye alapján az újabb esélyt, a pótvizsga lehetőségét? Másodszor onnan: jogos, korrekt lenne-e, ha a Honvédnak vagy a Vasasnak még egy akadályt meg kellene ugrania, amelyet már a célba érkezése után tolnak elé?
Az első kérdésre határozott nem a válaszom. Szombat reggel, amikor e sorokat írom, még nem tudhatom, mi lett a délutáni Kisvárda–DVTK mérkőzés eredménye, azt viszont igen, hogy a lényegen, az összképen már semmit sem változtat. „Acélváros” csapata és vezérkara mindenhez és mindenkihez, saját múltjához, jelenbéli lehetőségeihez, a klubhoz, szurkolóihoz méltatlan teljesítményt nyújtott az egész idényben, zöld fű felett, kék ég alatt, mindenütt. Csupán a hazai pálya és valós, erős hátország híján eleve búcsúra ítélt Kazincbarcikát volt képes megelőzni, a még túlélést érő pozícióktól e pillanatban tíz ponttal marad el, a hajrára, amikor a legerősebbnek kellett volna lennie, összecsuklott, az utolsó szalmaszálakba nemhogy nem kapaszkodott bele, tövestül tépte ki őket. Sorozatban öt mérkőzést veszített, egykor oroszlánbarlangnak számító stadionjában 4–0-ra verte rommá a Kazincbarcika és 5–0-ra a Debrecen. A vezetőség a legjobb góllövőt, Acolatsét az év elején átengedte a Ferencvárosnak, mintha a piros-fehér zászló helyett már ekkor kitűzték volna a fehéret.
Tagadhatatlan, hogy a Diósgyőr a közelmúltban számos színes-szagos elemmel gazdagította a hazai futballfolklórt – hogy mást ne mondjunk, 2024 decemberében frissen kinevezett sportigazgatója egy bárban belekötött a szurkolókba, a pultot csapkodta, üvöltözött, míg a biztonságiak határozott mozdulatokkal ki nem „kísérték” –, de a legjellemzőbb az edzők kiválasztása, váltogatása. Például 2022 tavaszán valószínűleg az egyetemes futballtörténelemben is egyedülálló intézkedés történt: az NB II rangadóján a Szeged 5–0-ra győzött Diósgyőrben, majd a csongrádiak trénere, Dragan Vukmir öt nappal később átült az ő irányításával leiskolázott, ekkor még így is második Diósgyőr kispadjára. Végül aztán a DVTK harmadikként, a Szeged negyedikként zárt, azaz Vukmir mester két csapatával sem jutott fel, így lett „nevető második” a Kecskemét. Vukmirnak amúgy tizenkét mérkőzés jutott, ami az elmúlt bő évtized diósgyőri átlagában egész jó, ha azt vesszük, hogy beugróként vagy különféle okokból átutazóként 2015-től Vitelki Zoltán 5, Bekő Balázs 19, Egervári Sándor 14, Horváth Ferenc 21, a másodszor tűzoltó műszakot vállaló Vitelki 2, Geri Gergely 3, Zoran Zekics 18, Simon Miklós 3, Vincze Richárd 1 meccsen dirigált. Ha valakit esetleg kihagytam volna, akinek egy szerda délutánra szólt a megbízatása, attól elnézést kérek.
Vladimir Radenkovicsé sem akármilyen sztori; először a kétes emlékezetű Tomiszlav Szivics segítőjeként tűnt fel, majd 2024 februárjában már vezetőedzőként tért vissza, és a 2025–26-os rajtnak, tavaly augusztusban is vele vágott neki a gárda. Csakhogy két „fellépése” közé beékelődött néhány hónapra a litván Valdas Dambrauskas, akiről megtudtuk, hogy hazájában nyert a „Legyen ön is milliomos!” helyi változatában, ebből a pénzből utazott angol tanulmányútra, Magyarországhoz kötődését pedig megalapozta, hogy gyermekkorában a náluk is vetített Tenkes kapitánya volt a kedvenc tévésorozata, még Buga Jakab nevére is emlékezett.
Mi ellenben Dambrauskaséra már kevésbé, mert hűlt helyére visszaült Radenkovics, akit azonban 2026 márciusának idusán váltott Nebojsa Vignjevics. Őt Kovács Zoltán sportigazgató javaslatára hozták, csakhogy a Kazincbarcikától benyelt 0–4 után Kovácsot menesztették, így Vignjevics rögvest elveszítette az egyetlen embert, akit ebben az idegen közegben ismert, akire támaszkodhatott volna. Most már persze ő sincs, az útilaput a Debrecen kötötte fel neki az 5–0-val, a kiesett csapatot a hátralévő három fordulóban Takács Péter terelgeti.
A klub vezetősége pedig népfrontos ízű nyilatkozatban tette közzé, hogy „…az újratervezés előtt őszintén szembe kell néznünk az elmúlt időszak hibáival és következményeivel. …A felelősség közös, a klubvezetés ezt nem hárítja át, nem fogja egyetlen külső tényezőre sem. A DVTK vezetése tanult az elmúlt időszak hibáiból, és ezekből kiindulva új alapokra helyezte a klub labdarúgó-szakosztályának működését.”
Úgy legyen. Majd kiderül, jövőre, egy szinttel lejjebb. A bukás tényét senki sem tagadja, a pótvizsga lehetőségét senki sem kérheti. Mi viszont térjünk át második felvetésünkre: sport- és életszerű lenne-e osztályozóra kötelezni az NB II másodikját, a Vasast vagy a Honvédot? Attól most tekintsünk is el – pedig az esélyeket jelentősen befolyásolná –, hogy színmagyar kerettel vágnának neki e próbának, miközben a Diósgyőr bevethetné a légiósait is. Ha azt nézzük, hogy egy éve a Kazincbarcika jutott fel másodikként, nem vitás, hogy az első vonalra alkalmatlan egylet emelkedett fel az „elitbe”. Az is tagadhatatlan, hogy idén nem alakult ki valós versenyhelyzet, a harmadik Kecskemét és a negyedik Mezőkövesd nem tekinthető üldözőnek, legfeljebb tisztes távolból követőnek. Másrészt, az elsőn és a másodikon soha, semmilyen bajnokságban nem kérhető számon, kik végeztek mögöttük, hiszen ők csak azokat előzhették meg, akik elindultak a versenyben. A Honvéd és a Vasas pedig mindvégig komoly és eltökélt társaság benyomását keltette, két karakteres magyar edzővel, a „purgatóriumban” is hűséges szurkolótáborral. Arról pedig igazán egyikük sem tehet, hogy a vidék hagyományos fellegvárai, Székesfehérvár, Szeged, Békéscsaba, egy osztállyal még lejjebb Pécs, Szombathely, Tatabánya jobb esetben is épp csak megkezdték az újjáépítést, de inkább düledeznek.
A válasz így a második kérdésre nálam nem egyértelmű, idénye és másodikja válogatja. A tavalyi Kazincbarcika elé én is oda helyeztem volna még egy sorompót, az osztályozót, a Honvéd és a Vasas biztosra vehető feljutásával ellenben semmi gondom. Még akkor sem, ha így tizenkettőből ötre nő a fővárosi csapatok száma (az északkeleti régió kvótája eközben ötről háromra esik vissza), ami európai léptékkel mérve kiugró kontingens; London hét első osztályú egylete persze ennél is több, de a Premier League húszas mezőnyében elférnek „valahogy”.
Végül, eredeti témánkon túllépve, kapva a két feljutó kilétén, nem először pendítem meg a hajdani kettős rangadó legalább egyszeri felélesztésének ötletét. A magyar futball egyik legeredetibb találmánya az 1970-es évek második felében évi hat alkalommal – a Ferencváros, az Újpest, a Honvéd és a Vasas egymás elleni mérkőzései során – kápráztatta el a szurkolókat, ám részben az 1986-os mexikói 0–6 okozta trauma és a zuhanó nézőszámok miatt az 1986–1987-es bajnokság végére kimúlt. Augusztusban azonban kísérleti jelleggel, mondjuk Újpest–Honvéd, Ferencváros–Vasas párosítással, a hagyományos helyszín, a Népstadion utódjául szolgáló Puskás Arénában felvillantanám a dicső múltat. Semmiképpen sem a két újoncot engedném egymásnak, a pályaválasztói jogukat sem ők adnák fel, hanem az Újpest és a Fradi, emellett e négy csapat mindegyike egyszer-egyszer játszana otthon, idegenben és semleges pályán a másikkal.
A fő érv azonban a budapesti futballünnep lenne. Kihasználva, hogy idén még sem a Vasas, sem a Honvéd nem kényszerül osztályozóra, egyikük első lesz, másikuk „nevető második”.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
