Virtuális fagylalt – Malonyai Péter publicisztikája

MINDEN TISZTELETEM a diósgyőri futballdrukkereké, oda és vissza egyaránt. Azaz a végletekben, hiszen ők azok, akik rendre megtöltötték a stadiont a régi szép időkben, és azok is, akik képesek bojkottot szervezni, ha elégedetlenek a csapat produkciója miatt a vezérkarral (is).

Mint most éppen. A legutóbbi hazai meccsen, a Győr ellen 973 néző volt a stadionban vendég­drukkerekkel együtt. Több mint ötezerrel kevesebb, mint például tavaly ősszel a DVSC ellen, köszönhetően a még decemberben meghirdetett szurkolói bojkottnak. A hátraarc addig tart, „amíg a jelenlegi, alkalmatlan szakmai stáb van a klubnál, illetve a pályán nem látjuk az eredményes szakmai döntéseket” – áll a vezérkarnak írott levélben, amelyre válaszul a klub megerősítette pozíciójában Vladimir Radenkovics vezetőedzőt. Indoklásul Petrán Vilmos ügyvezető mosta kezeit, mondván, az edző kilétéről Kovács Zoltán szakmai igazgató dönt, ő pedig bízik a tavaly februárban még Horváth Csenger időszakában menesztett, ám nyáron visszahívott mesterben.

Egyes vélemények szerint a tulajdonos még örül is annak, hogy kevés a néző, mert több milliót spórol azzal, hogy nem kell büntetést fizetnie esetleges rendbontás esetén, nem kell annyi rendező, és kevesebb szemetet kell takarítani. Ez is egy szempont, mindenesetre Magyar Mátyásról, aki a mozgásszervi betegségek kezelésére alapított Fájdalom Ambulancia alapító ügyvezetője, azt mondják, kitűnő orvos, de nem tudja, mibe vágott bele 2024 júniusában. Már csak azért sem, mert hiába nyert a csapat egy héten belül kétszer is Pakson (6–2 a kupában, 2–1 bajnokin), a bojkott tart, hiszen a visszavonásig hirdették meg. „Egy dolgot azért ne felejtsetek el, és jobb, ha legalább ezt megértitek: ez a Diósgyőr. Rossz klubbal húztatok ujjat” – üzente az elöljáróknak az egyik fanatikus.

Nem vagyok mindenekfeletti híve a közösségi térnek, ám a drukkereknek nincs más lehetőségük, hogy világgá kiáltsák fájdalmukat, elvégre el vannak zárva a csapattól, a játékosoktól. Kerítés, őrző-védő-támadók… Hogy mekkora a feszültség Diósgyőrben, arra bizonyíték, hogy Radenkovics edző azzal próbált udvarolni a drukkereknek, hogy meghívta őket – az edzésekre is. Az ilyesmi mint a fehér holló a magyar futballban. Tényleg a vészhelyzet jele.

De nemcsak Diósgyőrben feszült a drukker–klub viszony, az MTK-nál is. Ott a baráti kör intézett nyílt levelet a klubtulajdonos Zakor Sándorhoz, benne sérelem sérelem hátán, kiindulva abból, hogy a szurkolók megérdemlik a nyílt beszédet. A legnagyobb baj – írják –, hogy „évek óta éreztetik velünk: az ország második legeredményesebb labdarúgóklubja, az MTK csupán üzlet, a prioritás a nullszaldó és nem a szurkoló”. A klubvezetőség ellenségnek tekinti a drukkereket, és ennek megfelelően kommunikál velük – áll még a levélben –, kérve a rendszeres párbeszéd lehetőségét. Az írás végén a lényeg: „Tisztelt Zakor úr! Önnek lehetnek alkalmazottai, de szívünk-lelkünk nekünk van. Az MTK mi vagyunk!”

A klub válasza nem éppen a lényeget érinti, hiszen exkluzív lehetőségként, már-már ajándékként közli, hogy a jövőben „ti tudhatjátok meg elsőnek a kezdőcsapatot!” Ez aztán az ajándék… Mindenesetre az MTK futballistái is tompítottak kissé a közelmúlt kudarcsorozatán, a Puskás Akadémia ellen 0–2 után lett 2–2, szépségtapasznak megteszi.

A Fradi-drukkerek példája már megoldással is szolgál, igaz, nem mai a történet. Ők sem maradtak csöndben csaknem tíz esztendeje, ez volt a híres – évekig tartó bojkotthoz vezető – vénaszkennervita ideje. Ami a klubbal folytatott párbeszéd jóvoltából megoldódott, bizonyság, hogy a megállapodás utáni első meccsen (DVSC 2–1) 19 125 néző volt a Groupama Arénában. A vita részletei már a múlt homályába vesznek, érdekesebb, hogy akkoriban a Ferenczvárosi C-közép szurkolói portál felmérést végzett a drukkerek között, középpontban az élménnyel. Arra voltak tehát kíváncsiak, miért hiányzik az igazi „Fradi-érzés” a lelátóról. Kiderült, a fradisták nem nézők akarnak lenni, hanem résztvevők. Nem kiszolgálást várnak, hanem közösséget. Fontos az identitás, a hagyomány, a lelátói kultúra. A kérdés nem az, hogy szép-e a stadion, hanem hogy otthon-e. A felmérés felvetése általánosítható – a drukkernek nyilván fontos a siker, de nem minden. A Fradi példája pedig azt mutatja, hogy a párbeszéd oldhatja fel legjobban a feszültséget, nem pedig a tizenkettedik játékosról, a lelátó erejéről, segítségéről szóló szép szavak. A duma. Azzal ugyanis tele a padlás.

Nem véletlen, hogy az MLSZ és drukkerek közötti feszültségen is a dialógus segített. Esetükben a tavaly szeptemberben bemutatott, a helyes szurkolói magatartásra ösztönző videó verte ki a biztosítékot. Benne Mucsi Zoltán főszereplésével a drukker iszik, dohányzik, hangoskodik, káromkodik, hogy aztán a végén kiírják, hogy na kérem, ezt ne tessék csinálni. Ha létezik a szándékkal ellentétes hatást kiváltó, azaz kontraproduktív reklám, ez az volt. A gyerekeknek, unokáknak meg nem mutatható, mert örökre elmegy a kedvük a futballtól. Tiltakoztak is a hazai drukkertáborok, megszégyenítésként élték meg a frappánsnak szánt alkotást.

A szövetség viszont lépett, januárban létrehozott egy állandó egyeztető fórumot, amelynek keretében a jövőben megbeszélik, mi az, ami mindkét félnek megfelel, kezdve a viselkedési szabályokkal, folytatva a FIFA-előírásokkal egészen az MLSZ lelátói értékeléséig. A tervek szerint júniusban újra leülnek a felek, ahogy az utána következő időszakban is. Vitatkoznak, egyeztetnek, de kapcsolatban maradnak, nem üzengetnek egymásnak, megbeszélik, amit kell.

Külföldön is akad példa a szurkolói távolmaradásra, nekem a Real Madrid-drukkerek 1988-as esete a maradandó. Az Atlético Madrid rekordbevételt várt a (vesztes) derbire (1–3), ám a remélt összegnek (150 millió peseta) jó, ha a harmada folyt be a kasszába. A Real hívei ugyanis – a klubelnök Ramón Mendozával az élen – nem jelentek meg a Vicente Calderón Stadionban, mert az Atlético nagyhangú elnöke, Jesus Gil durván megsértett egy rádióriportert. Az enyhén sántító újságírót Gil szellemi és fizikai toprongynak nevezte egyik nyilatkozatában.

Az együttérzés szép példája a Realé, ám a klub egyébként is több mint figyelemre méltó a témában, tekintve, hogy a sociók (szó szerint: partnerek), tehát a drukkerek tulajdonosok, lévén szó tagsági alapon működő társaságról. Mélyebben nem megyek bele a működésbe, a lényeg, hogy jogilag a socióké a klub, ők választják az elnököt, jóváhagyják a fontosabb dokumentumokat, például a pénzügyi beszámolókat. Úgy 90-100 ezer drukkerről van szó, a tagság állandó, többnyire öröklődik családon belül, nem eladható, az üresedésre várólista van. A socióknak az edző kilétére, a kezdőcsapatra, az igazolásokra, a taktikára nincs befolyásuk, legalábbis nyilvánosan, mert azért százezres nagyságrendben tétel az évi 150-200 eurót fizető tagság.

Erő, amit kénytelen elismerni még a szövetség is: amikor a kilencvenes években törvény kötelezte a klubokat, hogy gazdasági társasággá alakuljanak át, a gazdaságilag stabilak, a Real Madrid s mellette a Barcelona, az Athletic Bilbao és az Osasuna megúszta a változtatást. Maradt a társasági tulajdon, szemben a magántulajdonnal. Az üzleti vezérlés más tészta, ám fölötte is kontroll a sociorendszer.

Ilyesmi nálunk elképzelhetetlen, hiszen a klubok gazdálkodásában nem tétel a jegybevétel, az esetleges tagsági díj, a tulajdonost pedig nem választják, hanem hívják, örülnek, ha akad valaki, aki a sajátjából vagy a vállalkozásából áldoz rájuk. Ilyen körülmények között a drukker leginkább bojkottal tiltakozhat, s a világhálón mondhat véleményt. A mellébeszélésekre (a szurkolókért van a futball) csak ez lehet a válasz, a fagyi tehát végül is visszanyal, de csak – virtuálisan.

Így pedig mindegy, hogy csokoládé vagy eper.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!