Csoda a jégen – Moncz Attila publicisztikája
Az első egyéni olimpiai bajnoki címére hajtó Ilia Malinin a jégen. A kommentátorállásban Tara Lipinski, az 1998-ban Naganóban a nők között mindössze 15 évesen olimpiai bajnoki címet nyerő műkorcsolyázó, megtámogatva a vb-bronzérmes Johnny Weirrel. Az NBC amerikai televíziós társaságnál megadták a módját, hogyan és kikkel kürtöljék világgá, hogy az ötkarikás játékok egyik legnagyobb sztárjának szánt Malinin miképp ér a csúcsra a csapatverseny után szólóban is. Így utólag különösen nagy súlya van mindennek, ami élőben elhangzott. Főképp azt követően, hogy a rengeteg hiba (több egyszerűsített ugrás, két esés) után a remélt első helyett mindössze a nyolcadik helyre befutó, jó két éve veretlen Malinin így fogalmazott programja után: „Fejben dőlt el. Most már tudom, az olimpia atmoszférája őrületes. Egyetlen más versenyével sem hasonlítható össze. Teljesen más.”
Ő sokkal jobb helyzetből, a rövid program után az élről indulva nem tudta megoldani azt, amit 28 évvel ezelőtt a kűrnek ezüstérmes pozícióból nekifutó Lipinski. Utóbbi tudta, óriási kűr kell az aranyhoz, benne kis extrával, így beletett a nőktől addig nem látott tripla loop, tripla loop kombinációt is. Bejött neki. A töméntelen négyfordulatosa miatt „Quad Godnak” (szabad fordításban a négyesek istene) becézett honfitársa viszont fejre állt. „Iliától nem gyakran látunk olyan hibákat, mint ezek” – mondta az első rontások után Lipinski, majd az első jégre zuhanás után hozzátette: „Esést pedig még ennyit sem…” Itt kapcsolódott be az adásba hangsúlyosan Weir is: „Előzetesen azt mondtuk, még hibákkal is nyerhet. Na de mennyivel?” Kiderült, ennyivel nem. Még pontozásos sportágban sem, amelybe azért (olykor) kódolva van a csalás, elég csak a 2002-es olimpiára gondolni, amikor elsőre azért nyert a párosok között az orosz Jelena Berezsnaja, Anton Sziharulidze kettős, mert a francia és az orosz bíró „szavazatot” cserélt a páros és a jégtánc aranya miatt. A kanadai Jamie Salé, David Pelletier duó csak másnap, a francia bíró vallomását követően lett szintén aranyérmes.
Az olimpia előtt (!) Malinin végső győzelmére 1.07-es szorzóval lehetett fogadni. A végül befutó, vb-ezüstérmes Mihail Sajdorovéra 31-szeres volt az odds. „Ez csak egy emlékeztető arra, hogy a sportban semmi sem biztos. Nincs olyan, hogy elkerülhetetlen” – vonta le a következtetést Terry Gannon, az NBC-stáb harmadik tagja. Természetesen nem Malinin az első, aki abszolút esélyesként bukik el téli olimpián, mert ha például pikírtek akarunk lenni, ő a 46 év után élőben lezajlott Miracle on Ice második részének egyik főszereplője. Csak ő nem a pozitív amerikai hősök egyike, hanem az elbukó szovjet csapatot testesíti meg – orosz és üzbég felmenői miatt nem is lenne annyira elképzelhetetlen. Persze a Lake Placid-i olimpián látott szovjet jégkorong-válogatott – főképp a magyarul Csoda a jégen címen ismert produkció alapján – borzasztóan antipatikus volt, ugyanakkor vitathatatlanul a világ legjobbja is. Aztán a Herb Brooks szövetségi kapitány vezette, amatőrökből álló Egyesült Államok a négyes döntőben 4–3-as leckét adott neki, és elvitte előle az aranyérmet.
Anna Veith (leánykori nevén Fenninger) a 2018-as játékok szuperóriás-műlesikló száma közben már befejezte a győzelmi interjút az osztrák állami televízióval, midőn a világkupában addig még csak dobogós helyezést sem szerző, eredetileg hódeszkás (és néhány nappal később abban is révbe érő) Ester Ledecká egy századmásodperccel gyorsabban teljesítette nála a pályát. Ennél kicsit nagyobb differencia, négy tizedmásodperc hozott még nagyobb fejre állást. Ráadásul hazai közönség előtt! Minden idők talán legjobb téli olimpiáján, az 1994-es lillehammerin Norvégia félelmetes sífutócsapatot rakott össze a 4x10 km-es váltóra. A Vegard Ulvang, Björn Daehlie, Thomas Alsgaard, Sture Sivertsen négyesből előbb-utóbb mindenki olimpiai bajnok lett és egyikük sem adta alább három olimpiai éremnél. Nos, őket győzte le minimális különbséggel a Maurilio De Zolt, Giorgio Vanzetta, Marco Albarello, Silvio Fauner olasz kvartett. Megkockáztatom, az még nagyobb szenzáció volt, mint most Malinin veresége. Nem is önmagában a vereség, hanem a módja miatt.
Ugyanakkor annak a norvég csapatnak a legnagyobb sztárja, minden idők egyik legnagyobb sífutója, Daehlie azt is megmutatta, a legnagyobbak is lehetnek emberarcúak. Az 1998-as naganói olimpián már megnyerte a 10 kilométert, de a coubertini szellemben versenyzők közül többen még a pályán voltak. Így például az első kenyai téli olimpikon, Philip Boit is. Húsz percet kapott Daehlie-től, aki azonban megvárta a célban, odament hozzá, beszélgetett vele, mert, mint később elmondta, figyelemmel kísérte a fejlődését, és kíváncsi volt, hogyan élte meg élete első olimpiai versenyét. Boit, Eddie, a sas (Eddie Edwards síugró) vagy éppen a jamaicai bobcsapat története nálam arra mutat rá, hogy mindenkit a megfelelő koordináta-rendszerbe helyezve, szigorúan sport-, nem pedig marketingteljesítmény alapján kezelve el lehet és talán el is kell ismerni. Nem biztos, hogy kell hozzá az eladhatóság szempontjából itt-ott extrákkal megtoldott mozifilm is…
De néhány gondolat erejéig még visszatérnék Malininhoz. Részben azért, mert az általa felvetett mentális problémák azért a XXI. században már jócskán kezelhetők, részben pedig azért, mert az olimpiai fóbiákkal meg lehet birkózni. Nem szeretnék a nyári játékok felé elkanyarodni, de a maximális tisztelet jegyében okvetlenül megemlíteném minden idők legnagyobb öttusázóját, Balczó Andrást, aki harmadik nekifutásra, 34 évesen lett egyéniben is olimpiai bajnok. A télen szereplők között pedig számomra Dan Jansen története a legmeghatóbb. Már 1988-ban, Calgaryban toronymagas favorit volt 500 és 1000 méteren gyorskorcsolyában, de néhány órával az ötszáz rajtja előtt megtudta, hogy testvére, Jane elhunyt leukémiában. Mindkét távon elindult, mindkettőn elesett. Négy évvel később Albertville-ben megint esélyes volt, egy-egy 4. és 26. helyezése lett. Lillehammerben ötszázon nyolcadikként végzett. Majd élete utolsó olimpiai futamában 1000 méteren világcsúccsal diadalmaskodott, hogy aztán a testvére emlékére Jane-nek keresztelt kislányával megtegye a tiszteletköreit.
Ha Malinin esésből akar erőt meríteni, gondoljon a naganói lesiklásban óriásit bukó, majd napokkal később szuper-G-ben és óriás-műlesiklásban is aranyérmes Hermann Maier esetére, ha pedig Milánóból szeretne magával vinni jó példát, jusson eszébe Janine Floch produkciója. Az osztrák hölgy úgy nyerte meg a szkeletont, hogy végig ott volt a feje felett Pjongcsang és 2018 baljós árnya. Akkor is vezetett három futam után, most is. Akkor borzalmas hibák után negyedik lett – most nyert.
Ha pedig végképp semmi sem segít Malininnak, még mindig várhat egy olyan szenzációs „égi” segítségre, mint amilyen beköszöntött Anders Haugen életébe. Ő norvég születésű, de amerikai színekben versenyző síugró volt, aki az 1924-es téli olimpián negyedikként zárt Chamonix-ban. Ötven évig élt ebben a tudatban, mígnem egy norvég sporttörténész, Jakob Vaage felfedezte, az elődök számítási hibát követtek el, és a norvég Thorleif Haug helyett Haugennek kellett volna bronzérmet kapnia. Az akkor 85 éves Haugen elutazott szülőhazájába, ahol Haug lánya, Anna Maria Magnussen ünnepélyes keretek között átadta neki a megszolgált érmet.
Ahogyan a Lake Placid-i amerikai bravúrnál, ennél az esetnél is igaz az amerikai kommentátorlegenda, Al Michaels örökbecsűje: „Hiszel a csodákban? Igen!”
Ez is az olimpia, az olimpizmus része.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
