Amikor lángol a szomszéd háza, oltani kell, elsősorban azért, hogy megmeneküljenek a bent lévők, másodsorban pedig hogy ne terjedjen tovább a tűz ránk és a többi telekre, mert különben porig ég az egész utca. Menteni, segíteni, ezt diktálja a szívünk és az eszünk, függetlenül attól, mi a szerencsétlenség oka, ki a hibás. Az ukrajnai háború idején tapasztalatunk szerint hazánkban éppen ez történik, minden jóérzésű ember próbál támogatni, ahogy tud, étellel, ruhával, pénzadománnyal, konkrét jótékonysági munkával. Öröm látni, hogy ebben a lélekemelő humanitárius segélyfolyamatban a magyar sport szereplői is részt vesznek. Mint ismert, meghatározó sportszervezetek csatlakoztak a Híd Kárpátaljáért Programhoz a MOB-tól a Testnevelési Egyetemen át az MSÚSZ-ig, így tett többek mellett a DVTK, a Fradi saját buszával mentette a határról a Sahtar Doneck futballcsapatának szakmai stábját, a Kisvárda helyi kezdeményezést szervezett a bajba jutott határon túli partnereknek, játékosoknak, s a sor tetszés szerint folytatható.
Most mondhatnánk, az ápolónők, a karosszérialakatosok és a többiek foglalkozástól függetlenül ugyanígy segítenek, s valóban, de nekik jellemzően nincs olyan nemzetközi kapcsolatrendszerük, nem korábbi ellenfeleiket, versenytársaikat, azok hozzátartozóit támogatják. Természetesen az önzetlen segítség az idegennek is jár, nem csak annak, akiről tudjuk, kicsoda, ettől függetlenül a sport ilyenkor még jobban összeköt, hiszen a pályán és a bajban ismerszik meg legjobban az ember. Ha majd egyszer vége lesz ennek az őrületnek, máshogy néznek majd egymás szemébe azok, akik újra találkoznak egymással a küzdőtéren. Bizonyára kicsordul néhány könnycsepp, szívélyesebb lesz az ölelés, barátibb a kézfogás egy jövőbeni, reménybeli Ferencváros–Sahtar találkozó előtt a nemzetközi porondon.
Sportszív – ez a kifejezés alapvetően azt jelenti, hogy rendszeres nagyfokú, intenzív fizikai terhelés, jellemzően az élsport hatására szívnagyobbodás alakulhat ki. Ám ezúttal egészen más értelemben használhatjuk – szerencsére.