Kicsit már magam is unom önmagam, hogy van ez a légiósfóbiám a magyar labdarúgás kapcsán, de képtelen vagyok a lelkemben helyre tenni, hogy mennyi gyenge képességű külföldi rúgja mifelénk a labdát. Nyilasi Tibor óta tudom, hogy egy magyar játékosnak odakint kétszáz százalékkal többet kellett (és szerintem ma is kell) nyújtania ahhoz a pályán, hogy elfogadják – no de akkor miért nem igaz ez a tétel ezen a kilencvenháromezer négyzetkilométeren is?! A legendás ezüstcipősnek pedig azért hiszem el a légiósléttel kapcsolatos véleményét, mert – mint a neve mellé tett ezüstös jelző is elárulja – Európa egyik legeredményesebb futballistája volt olyan korszakban, amikor a gólszerzés (szerintem legalábbis) nagyobb művészet volt, mint manapság, a másik, hogy ő Ausztriában is feledhetetlen sztár lett, s Bécsben ma is minden bajnoki és kupacsata előtt leporolják a névre szóló székét, hátha ő is kimegy meccset nézni.
Ám félre a nosztalgikus hanggal, a jelenben azt látom, hogy a klubcsapatainkban szereplő légiósok produkciója a közepes szintet sem üti meg, s a nevük mellé elég gyakran becsúszik a 3-as, 4-es osztályzat a nemzetközi kupamérkőzéseken, márpedig ez a kalkulus a Nyilasi-féle kétszáz százalékos teljesítményrátától meglehetősen távol áll. Azt látom és olvasom, hogy a kiélezett pillanatokban hibázik az itt légióskodó kapus, belebotlik a labdába, és gólt kap a csapat a messziről jött középhátvéd ügyetlenkedése után, a déli határon túlról érkező center pedig harmatos focit produkáló csapat elleni idegenbeli csata során helyzetbe sem kerül kilencven percen keresztül, s együttese leggyengébb láncszeme. Persze igazságtalan sem szeretnék lenni, mert tudom, vannak remek felvillanások, sőt, vannak győzelmet jelentő légiósgólok is, mégis inkább azt szeretném látni folyamatában, hogy a nálunk alkalmazott zsoldosok rojtosra szaggatott mezben vonulnak le a pályáról, dörgő tapsvihar közepette.
Rendben, a harminchárom bajnoki meccs mindegyikén nem lehet extra teljesítménnyel kirukkolni, de a magyar labdarúgásban alkalmazott külföldi labdarúgó (legyen balhátvéd vagy jobbszélső) a nemzetközi kupák selejtezőiben legalább azt mutassa meg, hogy az ő tudása valóban… nemzetközi szintű.
A szabály egyszerű: kétszáz százalékkal többet kell nyújtania azoknál, akik mögötte várnak a pályára lépésre.
És lássuk be, ez nem is olyan nagy kihívás manapság…