Sportágat váltott a klasszis mellúszó – sztárportré Adam Peatyről

Ha valaki el tudja mondani, milyen a mennyország, s mit tapasztal az ember a pokolban, az Adam Peaty. A britek olimpiai aranyérmes, világbajnok és Európa-bajnok úszója 30 évesen már annyit tud mélységekről és magasságokról, mint csak kevesen. Időről időre ad is némi ízelítőt erről az őrült, néha kifejezetten gyötrelmes utazásról, de hogy mit is élt át valójában három évtized során, csak ő tudja.

Szerető családban és támogató környezetben nőtt fel, s noha esze ágában sem volt versenyszerűen úszni, még csak a vizet sem szerette, a kádban is félt (három idősebb testvére azzal ijesztgette, hogy a lefolyóból bármikor felbukkanhat egy cápa…), valahogy mégiscsak az uszodák világában kötött ki. Viszonylag korán, 14 évesen találkozott edzőjével, Melanie Marshall-lal, aki ugyan nem kezelte őt kifejezett tehetségként, arra felfigyelt, hogy nagy lábai és kezei vannak, ennek megfelelően talált ki neki feladatokat, ám még így is eltelt három év, mire a profi tréner mellé „megérkezett” a profi versenyző is.

A 2013-as herningi rövid pályás Európa-bajnokságon találkoztunk először a nevével a felnőttek között, utána pedig már csak kapkodtuk a fejünket, hiszen egyre-másra döntötte a csúcsokat, és szárnyalt 50 és 100 mellen is. Tette úgy, hogy közben sokszor eszébe jutott, fiatalabb korában egyszer azt mondta neki valaki (hogy ki, arról sohasem beszélt): „Sohasem fogsz felérni a csúcsra!”     

Ez dacot és bizonyítási vágyat szült Adam Peatyben, s tulajdonképpen 2022-ig minden haladt is a maga útján – már ahogy egy klasszis útja szokott haladni: világbajnoki arany 50 és 100 mellen 2015-ben Kazanyban, két évvel később Budapesten, majd 2019-ben Kvangdzsuban is. Közben olimpiai bajnok lett 100 mellen, s bár a koronavírus-járvány és a tokiói játékok elhalasztása sokakat megviselt és kizökkentett, Peaty nem tartozott közéjük, megvédte címét Tokióban.

Aztán alig egy évvel később megbicsaklott az élete: szakított fia édesanyjával, és a budapesti világbajnokságra készülés közben eltörte a lábát – a kettő együtt pedig minden bizonnyal nagyban hozzájárult ahhoz a pokoljáráshoz, amelyhez az ital is jelentősen hozzátett.

 „A győzelem, a siker nem mindig tesz jót – ismerte el Adam Peaty. – Sokan hiszik, hogy az olimpiai arany minden gondot megold, de ez nincs így. Nem találtam a helyem, nem szerettem úszni, folyton fáradtnak éreztem magam, segítségre volt szükségem és arra, hogy megálljak.”

A belső viaskodása, a harcai hosszú hónapokra kiszakították a megszokott ritmusból, de magára talált, olyannyira, hogy a párizsi olimpiára már úgy utazhatott, akár harmadik alkalommal is nyerhet 100 mellen. A legnagyobb esélyesnek ugyan éppen a vele történtek miatt már nem ő számított, de küzdelme, visszatérése és elszántsága bizakodásra adott okot. Ezüstérmet szerzett, és nem csalódásában könnyezte meg: „Nem azért sírok, mert második lettem, hanem azért, mert nagyon sokat tettem azért, hogy ott legyek Párizsban. És úgy érzem, már csak emiatt is, hogy győztem.”

A visszatérő kedve az úszáshoz csak fokozódott, amikor kiderült, Los Angelesben immár nemcsak az 50 gyors lesz ott az olimpiai programban, hanem a másik három úszásnem (hát, mell, pillangó) sprinterei is megküzdhetnek az érmekért.

„Nagyon jó döntés! – örvendezett. – Innentől egyértelműen az ötven mell lesz a középpontban nálam, de készülök a százra is!”

Egyértelműnek tűnt a nyilatkozata: Rio, Tokió és Párizs után Adam Peaty ott akar lenni a negyedik olimpiáján is, s bár a cél továbbra is ez, kicsit másként tervezi…

Néhány napja elképesztette az úszó- és a sportvilágot, amikor szűkszavú nyilatkozatában bejelentette: „Elköszönök az úszástól, triatlonra váltok. Viszlát 2028-ban!”

Hogy döntésében mekkora szerepet játszott, hogy imádott edzője, Melanie Marshall „kicsekkolt” a szigetországból, és Ausztráliába költözött, nem tudni. Trénere váltásáról csak ennyit mondott: „Nem mindig becsüljük meg azokat, akik megérdemlik… Mel nagyszerű edző, remélem, Ausztráliában megtalálja a helyét.”

Minden jel arra utal, hogy Peaty komolyan gondolja a sportágváltást, hiszen már túl van élete első triatlonversenyén: a londoni T100 elnevezésű viadalon, amelyen az olimpiai távot teljesítették a vállalkozó szellemű küzdők, vagyis 1.5 kilométert úsztak, negyvenet kerékpároztak, és tízet futottak; Peaty a 248. lett az 1625 indulóból – a 30–34 éves korosztály 245 nevezője közül a 45.

„Sohasem úsztam még nyílt vízen, nem versenyeztem még vízben néhány percnél tovább, de kerékpárral sem, és nem futottam úgy tíz kilométert, hogy mellettem ott volt több száz ember. Az első triatlonverseny kipipálva, alig várom a következőt! – lelkendezett Peaty, aki bár nyomatékosította, hogy első versenyén a segítésé volt a főszerep (egy jótékonysági szervezetnek gyűjtött adományt az indulásával), nem felejtette el megjegyezni azt sem, már ezen a viadalon bizonyította magának, hogy képes jól teljesíteni úgy is, ha elhagyja a komfortzónáját: – Sokat tanultam magamról ebben a két és fél órában, és meghatott a teljesítményem, az, hogy képes voltam átküzdeni magam minden nehézségen, a görcsökön, a kiszáradás közeli helyzeten is.”

Kipihenve magát már bővebben beszélt új vállalásáról, s arról, mit keres ő valójában a sportban – az úszás után a triatlonban: „Volt, hogy századokkal nyertem, volt, hogy századokkal veszítettem a medencében. Minden alkalommal visszatértem, folytattam, küzdöttem tovább, és elértem a céljaimat. Sokszor megkérdezték tőlem, nem tűnt-e el a motivációm olyankor, ha nem sikerült valami. Erre egyszerű a válaszom: az emberi küzdelem, a törekvés arra, hogy a legjobb legyél, mindig előrébb visz. Minden egyes nap, minden egyes feladat erősíti a tested, az elméd, és fontos, hogy ennyire elhivatott legyél, mert ha az építményben nem erősek a téglák, összedől az egész… Biztos vagyok benne, hogy az új úton lesznek nehéz pillanatok, lesznek bennem kételyek, de a sport nem csak az eredményeket jelenti! A sport megmutatja az igazi arcod, és azt is, kik állnak melletted a csúcson, s kik a mélypontokon, ahogyan azt is, hogyan találod meg az igazi éned – a mindennapok küzdelmeiben.”

Adam Peaty nem hazudtolja meg önmagát: úszóként is az elszántságáról, a határok feszegetéséről volt híres, s tulajdonképpen ugyanezen az úton halad tovább ezentúl is. Nem pihen a babérjain, nem elégszik meg az eddigi eredményeivel, továbbra is bizonyítani akar – immár triatlonistaként is.