Visszanyert futballmúlt – Hosszú Kávé Sisák Gáborral

– Korábban filozófiatörténeti munkák, orosz eszmetörténeti művek kutatójaként, fordítójaként volt jelen a tudományos életben. Hogyan jutott el a Dosztojevszkij-szövegek vizsgálatától a futballtörténeti könyvek szerkesztéséig?     
– Az eredeti irány is megmaradt, de a kettő nem is megy szembe egymással. Eszmetörténeti érdeklődésem egyik nagy tanulsága, hogy a tudásnak nagyon korlátozott az érvénye, és biztos tudás nem is létezik. A tények felhalmozása, az úgymond pozitivista történetírás szép dolog, de én mindig is szerettem kontextusba helyezni és értelmezni is a konkrétumot, a történelmileg esetlegeset. Itt találkozott ez a fajta tevékenységem a társadalom- és a futballtörténeti vonulattal, amely tizenhat éve, teljesen váratlanul magával ragadott. Akkor kezdtem el szerkesztőként dolgozni az Akadémiai Kiadónál, és Réffy Balázs későbbi igazgató vezetésével elindítottuk a futballtörténeti könyvsorozatot, amely újfajta futballkönyvtípust teremtett. Egyszerre hiteles és izgalmas a tartalom, tudományos igénnyel feldolgozva, adatolhatóan, visszakereshetően, lábjegyzetelve, de olyan könyvészeti, tagolási, szerkesztési igényekkel, hogy legyenek tényleges olvasói. És ami fontos: olyanok is, akik korábban nem tudták, mennyire jó ez a téma. Kézen kell fogni, bevezetni őket, és át fogják érezni, hogy miért lehet ma fontos egy százéves történet. Vagy éppen azt, hogy mitől több egy Johan Cruyff- vagy egy Pep Guardiola-könyv egyszerű életrajznál.

–  És mitől?
– Attól, hogy mindnek van emberi tanulsága. Az említett két futballszemélyiségről egyaránt kiderül, hogy nemcsak játékos vagy edző, de bölcselő, guru, szervezetfejlesztési, vezetési tanácsadó is. A 2010-es évek elején az akkori futballbloggeri kör nagy tudású alakjaival, Hegedűs Henrikkel és Mártha Bencével fordítói és szakértői együttműködés alakult ki, első lépésként a Barca-mondakört igyekeztünk feldolgozni, Cruyff és Guardiola mellett például a Barca és Andrés Iniesta történetének bemutatásával.

– Áttörésként is értékelhető Jonathan Wilson Futballforradalmak című könyvének 2014-es magyarországi megjelentetése, hiszen a kötettel a világ talán legelismertebb szakírója mutatott tükröt a magyar futballemlékezetnek, eligazítást nyújtva a sportág nemzetközi kulturális-történeti viszonyrendszerében.     
– Amikor először találkoztam a könyv angol szövegével, azt hittem, az írója valami szélhámos. Nem akartam elhinni, hogy a kontinentális európai futball központja az 1910-es évektől jó ideig Bécsben és Budapesten volt. Aztán megbizonyosodtam róla, hogy az angol szerző a magyar labdarúgás elképesztő tisztelője, kezdett feltárulni előttem az általa felrajzolt világ, és teljesen beszippantott. A tizenkét évvel ezelőtti budapesti könyvbemutató életem egyik legnagyobb élménye marad. A Grundon teljes telt ház volt, és olyan szellemi csatornákat nyitott meg az esemény, hogy még hajnali egykor is ott beszélgettünk, tervezgettünk. Wilsonnak nagyon sokat köszönhetünk, mert bár a sportág történelmének itthon is vannak nagyszerű ismerői, a magyar labdarúgás kontextusát, ívét és relatív súlyát a világfutballban mégiscsak ő mutatta meg. És talán jobb is, ha ezt egy kívülálló mondja meg, nem mi. Nagyon lényeges kérdés, hogy a magyar gondolkodásban miért esik a futballmúlt egyfajta vakfoltra.

– Vakfoltra?     
– Törlődött az emlékezetből a magyar labdarúgás régmúltja, blokkolást tapasztalni ezen a téren. Ellenpéldaként gondoljunk csak arra, hogy az irodalmi kánon az 1950-es, ’60-as években, pláne az 1970-es, ’80-as években is nagy vonalakban ugyanaz maradt, mint 1945 előtt. Kiesett ugyan egy-két író, Herczeg Ferenc, Márai Sándor, Zsolt Béla, mondjuk, de a nagy kánon átmentődött, például Kosztolányi Dezsővel, Babits Mihállyal, Karinthy Frigyessel, a nyugatosokkal. A művek intellektuális súlyát önmagukban tudjuk nézni, ha elő is kerül a politikai kontextus, a szerzők művészi, eszmei vagy személyes viszonyrendszerét önmagukban elemezzük. A művek tárgyiasultak, elő tudjuk őket venni, nem kezdjük el levezetni keletkezésüket a kor politikai viszonyaiból. Ugyanígy értékeljük például a háború előtti filmeket is. Ezzel szemben a futballban ilyenkor egyből előjön Magyarország akkori politikai rendszerének valamiféle sommás összefoglalása.

– Nem lehetséges, hogy a második világháború előtti futballvilág a maga gondolkodásbeli, kulturális gazdagságával az Aranycsapat-évek erős emlékei miatt maradt árnyékban?     
– Részben talán igen, de szerintem ennek mélyebbek az okai. Magát az Aranycsapatot is hajlamosak vagyunk a markáns politikai időszak történései alapján megítélni. Nem véletlenül rímel a futballtörténeti sorozatban napokban megjelenő, Az Aranycsapat másképpen című könyv alcíme Az 1938-as vb-ezüst című könyvünkére, az „…és ami mögötte van” mindkettőben megjelenik. Dénes Tamással, a szerzővel összhangban az volt a célunk, hogy tágabb kontextusban értelmezzük az 1950-es évek válogatottjának történetét.

– Milyen hagyományos félreértelmezéseket tapasztal az Aranycsapat-korszakkal kapcsolatban?     
– Főképpen azt, hogy az utókor kiszakítja a magyar futballhagyományból, amely – bátran állíthatom – világra szóló érték. Talán a Ferencváros 1911–1912-es angliai és nyugat-európai turnéjával jutott világszínvonalra, de a középosztály köreiben már addig is óriási svungja volt. Még ha voltak erős munkás-, szakszervezeti vagy vasutaskötődések is, a futball jellemzően a középosztály tevékenysége volt. Ha megnézünk egy fényképet az FTC-stadion tribünjéről az első világháború előtti évekből, drága ruhában ülő nőket, felső középosztálybeli alakokat látunk. A nézőszámok 1900 és 1910 között látványosan emelkedtek, a kibontakozás együtt járt egyfajta üzleti sikerrel is, az első világháború kitörése nagy töréspont volt ebben a tekintetben is, de ez a nagyszerű történet folytatódott tovább. Igaz, nem jöttek többé az angliai túracsapatok, amelyek addig rendszeresen játszottak Budapesten, köztük például az ősamatőr szellemiséget képviselő és akkor világhírű Corinthian, amelynek fehér színe ihlette a Real Madrid színválasztását.

– Ha ennyire a futballkulturális gyökerek számítottak, milyen szerepet játszott mégis a politika az Aranycsapat életében?    
– Természetesen hatott a futballra a kor, befolyásolták a körülmények, de itt is érdemes árnyaltan közelítenünk a kérdéshez. Még az Aranycsapat „aranycsapatsága” előtt néhány évvel is ugyanazokat a jelenségeket tapasztaljuk a magyar futballban, mint az 1930-as években. Az 1940-es évek második felében még legálisan mennek ki magyar játékosok, edzők Olaszországba, olyan szakmai nagyságok, mint Sárosi György, Guttmann Béla, a közép-európai futballban pedig 1948-ban is Olaszország, Ausztria, Csehszlovákia és Magyarország a jelentős hatalom, és ezek egyeztetnek is egymás között futballkérdésekben. Az 1954-es vb-győztes Nyugat-Németország csak ekkoriban kezdett emelkedni. A háború után egy ideig itthon sem sokat változtak a viszonyok, 1949 áprilisában az újpesti stadionban MTK–FTC mérkőzést játszottak az MTK 60 éves jubileuma alkalmából. Még a későbbi években is kiolvashatók ezek a nyomok az újságcikkekből, ha a politika hangja erősödött is, és ott volt a történések hátterében. Szűcs Sándor 1951-es kivégzése megmagyarázhatatlan, szörnyű tragédia, döbbenetes példastatuálás. A klubok nevének, identitásának elvétele szintén erős beavatkozás. Azt állítom csupán, hogy a futballnak volt egyfajta önsúlya, önmozgása, amellyel számolnia kellett a politikának, és nem pedig fordítva.

– Megkülönböztetett szerep jut futballkönyvei között az Egri-Erbstein Ernő életét bemutató kötetnek, amely – ha jól érzékelem – egy sajátságos barátságot is hozott az életében.     
– Hatalmas hozadéka a könyvsorozatnak, hogy segített felismerni, mennyire köztünk él a múlt, konkrét személyek formájában is. Egri Zsuzsannával, vagy olasz nevén Susanna Egrivel, a százegyedik életévében járó táncművésszel és -tanárral, a tragikus sorsú Torino-edző lányával szoros személyes kapcsolatom alakult ki Dominic Bliss könyvének szerkesztésekor. Hihetetlen élmény volt tapasztalni, hogy történetei és kisugárzása révén hirtelen hetven-nyolcvan évre visszamenőleg nyílnak ki időablakok.

– A Wilson-féle Futballforradalmakhoz hasonlóan szemléletformáló volt Szegedi Péter Az első aranykor című kötete, amely segített ráirányítani a figyelmet az 1945 előtti árnyékos korszakra.
– Szegedi Péter az egyik legkiválóbb magyar futballtörténész, aki egyedi, szociológusi szemléletével igyekezett feltárni a korszak csodálatosan gazdag futballkultúráját. Azt bontotta ki részleteiben – és ugyanez igaz a Dénes Tamással közös, 1938-as vb-könyvére –, amit Jonathan Wilson festett fel nagy ecsetvonásokkal.

– Hol szakadt meg ez a futballkulturális szál, mikor és miért laposodott el az itthoni közgondolkodás a labdarúgásról?
– Ez nagyon érdekes kérdés, hiszen a középosztály önmozgása, az 1945 előtti világ továbbélése a háború és a kommunista diktatúra ellenére tetten érhető. Mi történt szellemileg, a társadalom mélyebb bugyraiban, amely idővel ehhez a despiritualizálódáshoz vezetett? Mire vezethető vissza az idealizmusnak ez az elpárolgása? Az újabb generációk belépésével miért prózaiasodott, materializálódott el ennyire az élet? Tehetségek, szimpatikus alakok az 1970-es évek után is előfordultak a futballban, de azok a nagy energiájú, idealista személyiségek, mint korábban Hajós Alfrédtől Sárosi Györgyig oly sokan, mintha kivesztek volna. A könyvek talán hozzásegítenek minket ahhoz, hogy visszanyerjük saját futballmúltunkat, inspirációt merítsünk belőle, hogy jobban otthon érezzük magunkat a saját múltunkban.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. június 6-i lapszámában jelent meg.)