A koszovói kistigris – Csinta Samu publicisztikája

HA VALAKIT NEM VÁRTAM a futball-világbajnokság selejtezőjének ebbe az utolsó szakaszába, az Koszovó válogatottja. És talán nem is vagyok egyedül ezzel a döbbenetemmel. Ami persze grammnyit sem von le a balkáni miniország csapatának érdemeiből, hiszen csak több lépcsőfok bejárása, megugrása árán lehetett eljutni az európai vb-selejtező pótszakaszának – egyik – döntőjébe. Koszovó története eddigi legnagyobb sikerét érte el ezzel, kedden Pristinában pedig Törökország ellen írhat valóban dicsőséges oldalakat egyelőre meglehetősen vékony történelemkönyvébe. Ami, valljuk meg, már nem tűnik annyira megoldhatatlan feladatnak, még ha papíron az 54-szer nagyobb létszámú lakosságból és jóval gazdagabb futballmúltból merítkező „oszmán” birodalom válogatottja tűnik esélyesebbnek.

A csütörtöki pozsonyi dráma végkifejlete – Szlovákia–Koszovó 3–4 – mindenesetre újabb okot szolgáltatott a napjaink igencsak változó valósága fölötti elmélkedéshez. Mert ha minden korábbinál nagyobb számban akad is az amerikai-kanadai-mexikói vb-re kijutó csapatok között a koszovóinál „pittoreszkebb” nemzeti együttes, közülük minden irányban kilógnak Muriqiék. Nekik ugyanis a legerősebb mezőnyben, az európaiban sikerült eljutniuk a mindent eldöntő szakaszig, és ez akkor is sporttörténelmi bravúr, ha a törökök esetleg véget vetnek a nagy koszovói albán álomnak. A számok csalhatatlanságáról nem vitába szállva, de bizonyos mértékű relativitásukat azért felvetve kérdem: rációnk melyik sarkában keressünk megoldást néhány megválaszolhatatlan kérdésre?

Kezdjük azzal, hogy a klasszikus Székelyföldnél kisebb területű, alig több mint 10 ezer négyzetkilométernyi ország nem egészen 1.6 millió lakosa hogyan képes olyan szintű válogatottat „kitermelni”, amely egyetlen lépésnyi közelségbe került Amerikához? Az exjugoszláv köztársaságok és régiók közül nőttek ki ugyan egyik-másik sportágban nagyhatalmi státust szerző országok, de azok potenciáljáról már a Tito-féle olvasztókemence dübörgésének idején is lehettek fogalmaink és sejtéseink. Koszovó sohasem tartozott közéjük. Semmilyen tekintetben. A nagy jugoszláv varázslónak a térség csak mélységes elmaradottságával okozott fejfájást, és ebbe az oszmán függőség okozta 500 éves leszakadásba a sport is beletartozott. Talán a futballt leszámítva, de számottevő szerepet ott sem játszva. Még úgy sem, hogy a nemzetiségek és kisebbségek közötti békét – de legalább nyugalmat… – garantálni hivatott versenyrendszerben érvényesített pozitív diszkrimináció legalább másodosztályú státust adott a koszovóiaknak. Talán egyetlen síkon készültek a majdani, feltehetően mindig remélt, de csak 2008-ban kikiáltott, a világban azóta is élénken vitatott függetlenségre. A hajdani Jugoszláviában abban a térségben volt a legmagasabb a születési arány, márpedig a lélekszám több alkalommal – sajnos, nem mindig – bizonyult már döntő tényezőnek területi kérdések eldöntésében. Meg hát pótolni kellett a hatalmas népességelvándorlás okozta vérveszteséget is, és ezzel már araszolgatunk is a koszovói futballcsoda genezisének feltárása felé.

A német Franco Foda által irányított koszovói együttesben ugyanis legfeljebb mutatóban fordul elő Koszovóban született futballista. Hazai bajnokságban játszó pedig még kevésbé, a válogatott bő keretébe szóló behívót Angliától Izraelig a világ minden szegletébe postázzák a koszovói szövetség tisztviselői.  

A hőskölteményt tíz éve írják, az egykori legendás jugoszláv válogatott csatár, a koszovói szövetség alapító elnöke, a néhai Fadil Vokrri – és a globális albán lobbitevékenység – nyolc éven át zajló erőfeszítéseinek eredményeként ugyanis csak 2016-ban emelte teljes jogú tagjai közé Koszovót a labdarúgás európai és világszervezete. Addig a FIFA folyamatosan elutasította a felvételi kérelmet azzal az érveléssel, hogy csak olyan országot vehet fel, amelyet a világ többi része egyöntetűen függetlennek ismer el. Ami azóta is késik, de az idő sok kérlelhetetlen szabályt felpuhított már. Addig azonban a barátságos meccsektől is eltiltotta a koszovóiakat. Végül 2016. szeptember 5-én jött el a futballönállósodás katartikus pillanata, a Finnországgal vívott világbajnoki selejtező. Első jelentős sikerét a 2018–2019-es Nemzetek Ligája-sorozat D-ligájában érte el a koszovói válogatott, veretlenül megnyerte csoportját, feljutott a C-ligába, és jogot szerzett a 2020-as Európa bajnokság pótselejtezőjére. És most tessék, ott toporog a vb kapujában, miután második helyen végzett a B jelű selejtezőcsoportban, Szlovákiát pedig mély letargiába taszította. És most jöhet a harmadik rigómezei csata, amelyen az első kettőn elért török siker és „gólkülönbség” egyáltalán nem számít.  

A Jugoszláviához hasonló módon összefércelt és egyben tartott országok többségében hatalmas felhajtóerőt jelentett a függetlenség kivívása, a saját szimbólumok, saját hagyományok képviseletének lehetősége. 

Pláne ha a forradalmi lendület erős szervezeti és kulturális háttérre is támaszkodhatott. Sokak szerint például a horvát futball sikereiben nagyobb szerepet játszott a nemzeti öntudat nyílt megélésének esélye, mint a válogatott tagjainak tényleges – amúgy persze megkérdőjelezhetetlen – tudása. Koszovó esetében a hazai bázis hiányát a játékosoknak a különböző európai bajnokságokban való felnövekedése, az emelkedettebb futballkultúrában  ­pallérozódása pótolta. Az ily módon megszerzett mesterségbeli tudást látszik felturbózni a koszovói színek képviseletének büszkesége, a kis ország képviseletének identitásnövelő töltete, amelyhez félelmetes hátszelet képes adni a FIFA által nem túlságosan díjazott tipikus balkáni hangulat.

Az őshaza hívó szava több olyan futballistában is megszólalt, aki korábban rokonlátogatásra is alig járt Koszovóban. A kapus Arijanet Muric – odahaza Arijanet Anan Muriqiként „törzskönyvezték” – például a svájci Schlierenben született, momentán az ­Ipswich Townnal szerződésben lévő, de az olasz Sassuolóban kölcsönjátékosként szereplő futballista. Mielőtt koszovói válogatott lett volna, a montenegrói U21-es csapatban szerepelt, ám miután a felnőttek közé nem hívták – egyes pletykák szerint nyelvi problémákkal küszködött, ezáltal egyfajta kiközösítéssel is szembesült –, 2018-ban váltott, november 20-án pedig az Azerbajdzsán elleni Nemzetek Ligája-mérkőzésen be is mutatkozott a koszovói válogatottban. De a Transfermarkt által 114.28 millió eurós összértékre taksált, 27.5 év átlagéletkorú koszovói keret legértékesebb futballistája, Fisnik Asllani esete is az előbbiekben vázolt keretek közé illeszthető. Az alig 23 éves, Berlinben született csatár jelenleg a Hoffenheim csapatát boldogítja, és egy vb-szereplés jócskán emelheti a jelenlegi 30 millió eurós értékbesorolását.

Kétségtelenül szerencsés konstelláció „terméke” a vb-selejtező bravúrcsapata. Mostanság állt össze egy érett futballistakorban lévő mag, amelyet többféle becsvágy is tüzelhet: a koszovói származás öntudata, a nyugat-európai szülőhaza nyilvánossága előtti „önfelmutatás” becsvágya, no meg a karrierépítés lehetősége, amelyre a vb-részvétel derekasan rápakolhat. Mi meg jobb híján érdeklődve figyeljük, talán szurkolunk is a nagy fenevadak bajszát húzgáló kistigrisnek. A jelenségnek, amely időnként képes felülírni megkérdőjelezhetetlennek hirdetett téziseket, olyan törvényszerűségeket, amelyek hosszabb távon többnyire érvényesülnek, de néha-néha engedélyeznek némi üdítő szivárgást.

És ezzel párhuzamosan talán sohasem értjük meg igazán a balkáni népek (futball)lélektanát.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!